A kunyhó
Gyermekkorom szép emléke, Tisza parti kis kunyhó... Csodás napok, nagy élmények, s mellettünk hömpölygött a nagy folyó. Forró nyár volt, nagy aszály, a szélben csörgött a kukorica szár. Fájó, megperzselődött vállamon, óriási kendő, volt az oltalom. Gyermek kezem dologra fogták, szorgos Nagyanyám biztatott: gyorsan, szaporán! Estére, végeznünk kell, kis unokám. Sötét fellegek hadrendbe álltak, elkezdődött az égi háború, az ég csatornái sorra megeredtek, de ott volt nékünk, a kis kunyhó. Szalma illatú menedékünk mélyén, fáradt testünk, kis időre megpihent,de éjféltájban vad erővel, a vihar elsodort mindent. Ott álltunk, elázott vackunk romjai felett, mitévők legyünk? - én sírtam, mire ő, felnevetett. Van menekvés... mondta, nosza fürgén a hátára kapott, mint édes terhét magához szorított. Futásnak eredt Nagyanyám, én már nem féltem, mert ő, vigyázott reám. A gátőr meleg tejjel, puha ággyal fogadott, Nagyanyám testét körém fonva átkarolt. Így, hát a vihar ellenére folytattuk az éjszakát, reggel vidám borjú bőgésre ébredt a kibővült család. Szép emlék maradt számomra a Tisza parti kis kunyhó, mert kettesben voltunk, és ez nagyszerű volt, csuda jó. |