Ma megint meglátogatott Ilonka. Komoly arckifejezéssel, telefonkönyvet kért tőlem. Odaadtam, majd megkérdeztem, segíthetek-e neki. Nem kell a segítség, másik telefonkönyv kéne. 2004-es. Mondtam, még nem jelent meg, a tavalyi érvényes. Megnyugodott, feltette a szemüvegét, és komótosan keresgélni kezdett. Tettem a dolgomat, látom papírt, ceruzát vesz elő, készült ám becsületesen, és kiírta a megtalált telefonszámot. A Vagyonvédelmet akartam megtalálni-mondta. Nem hagyom magam többet, elhívom őket, tolják csak le a gondozókat. Mármint az otthonból. Az örökös probléma! Amit Ilonka vagyon elleni bűncselekménynek nevez, az otthon gondozónői, lomtalanításnak minősítenek. Napi kőrútjai alkalmával, rengeteg mindenféléket szed össze, ezeket, ha nem férnek a szekrényébe, akkor, szatyrok-meg szatyrocskákban, az ágy alatt, az éjjeliszekrény alatt, vagy ha már ott sincs hely, a szobatárs ágya alatt raktározza el. Természetesen, ezt az otthon belső szabályzata is tiltja, de Ilonka hajthatatlan. Amúgy a gondozónők is. Hát ezért érdekelte őt a Vagyonvédelem… nem is időzött nálam, fontos dolgát nem halogatta, hamar távozott, búcsúzás közben mondogatta, drága tündérke, most majd meglátják, hogy velem nem lehet kitolni. A nyakukra küldöm a Vagyonvédelmet. Nem idegesítem fel magam örökké miattuk. Mindenemet elvették. Amúgy, különösen szépen volt öltözve. Hiába, nem lehet csak úgy, szegényesen a Vagyonvédelem ügyfeleként megjelenni. Ma sokat gondoltam rá. Az otthon alkalmazottainak nem könnyű, de unalmas munkaidejük sem. Nagyon várom a napot, mikor megint meglátogat Ilonka. Szeretném kifaggatni, töviről hegyire, mit sikerült intézni a Vagyonvédelemnél. |
|
|
|
|