A tanárnő felemelt kézzel intette csendre az osztályt. A gyerekek többsége csalódottan, kényszeredetten ült vissza a padjába. De volt olyan is, aki figyelmesen ült a helyén. Miután csend lett, s miközben végigtekintett az osztályon, - kissé zavartan - így szólt az osztályhoz.
- Gyerekek, egy fontos dologról szeretnék beszélni veletek. Ma végre megszületett a döntés, hogy ki kap étkezési, illetve képzési támogatást iskolánkban. Mielőtt rátérnék a lényegre, szeretném, ha beszélgetnénk egy kicsit arról, hogy mit gondoltok ti, a szegénységről, illetve mi a véleményetek magáról a támogatásról. Már több alkalommal beszéltünk ezekről a dolgokról, de most hogy itt nálunk is aktuálissá vált, nem árt, ha újból átbeszéljük a dolgot..
A hatodik osztályos gyerekek izgalommal, s várakozóan tekintettek a tanárnőre. Lévén az utolsó óra vége, volt, aki már ment volna haza, s volt, aki kíváncsian várt. A sarokban közvetlen az ablak mellett Zsófi, aki -mint mindig- most is szerényen és fegyelmezetten ült a helyén. Sovány arca, beesett szemei, s félénk tekintete volt a lánynak. Olyan elesettnek tűnt. Lábát - azon félretaposott cipőjével - maga alá húzta, kezeit ölébe ejtve kissé hajlott háttal, de fegyelmezetten ült a helyén. Nyugtalan volt, s valahogy érezte, hogy ami most következik, az számára nem lesz kellemes. Volt tapasztalata a rossz dolgokat illetően. Mostanában szinte csak is rossz dolgok történtek körülötte. S lám!
A tanárnő, mielőtt újból beszélni kezdett volna, kereste Zsófi tekintetét, majd biztatóan rámosolygott, s így szólt az osztályhoz:
- Gyerekek! Sokan itt köztetek nem ismerik mit jelent, mit jelenthet egyesek számára az a szó, hogy éhezés? Egyáltalán, mit jelent a szegénység? Már mi is beszéltünk róla sokszor, mi is érintettük a kérdést. S, hogy miért hoztam fel most újból ezt a kérdést? Amellett, hogy a kérdésről nem elehet elégszer beszélni, van egy másik oka is.
- Ide a mi iskolánkba is járnak sokan közületek olyanok, akik olyan körülmények között élnek, hogy a családi költségvetésből nem futja az egészséges étkezésre. Egyáltalán!- ismerek pár gyereket, akiknek alig jut egy pár falat naponta. Sajnos ezeknek a gyerekeknek a száma évről - évre nő. Ti is ismeritek őket, beszélgettek velük napról - napra, együtt játszotok, együtt tanultok, mégis, vagy ennek ellenére az - az érzésem, hogy nem igazán ismert előttetek ez a probléma.
A tanárnő figyelte a gyerekek reakcióit, s eközben újból szeretett volna Zsófira mosolyogni, de Zsófi már csak az ölébe ejtett sovány kezeit nézte. Még a gerincén is hajlított egyet, hogy minél kisebbnek látszódjék. Tudta, érezte, hogy róla van szó. Róla is! Hogyne tudta volna, mindenki tudta az osztályban, hogy Zsófiék nagyon szegények. A lánynak nem is ez, nem is az éhezés fájt a legjobban, hanem a szégyen. Szégyellte szegénységét. Szégyellte az ócska turkálós, sokszor méreten aluli, jobb esetben mérten felüli ruháit, szégyellte a mások által levetett cipőit, szégyellte az- ugyan mindig tiszta, de soha nem illatos- alsóneműit, szégyellte, hogy egyáltalán él. Sokszor gondolt már arra, hogy bárcsak meghalna, akkor talán jobb lenne mindenkinek. Iszonytatónak, elviselhetetlennek élte meg maga körül a világot.
Zsófi szívében már régen meghalt a remény egy jobb és egy szebb életre. Viszont pontosan tudta, hogy édesanyja milyen erőfeszítések árán neveli őket. Négyen vannak testvérek. Ő a legidősebb, kishúgai és öccse is iskolások. Ők is ide járnak ebbe az iskolába. Sajnos édesapjuk korán meghalt rákban -na és az állandó alkoholizálásban. Ez utóbbit Zsófi tudat alatt kirekesztette az emlékezetéből, s csak ritkán - mint ez a pillanat is - szokott előtörni az emlékeiből. Annak idején a biztosító egy fityinget sem fizetett édesapja után, mert három, vagy négyhavi elmaradásuk miatt a biztosítási szerződésük automatikusan törlődött.
Zsófiék azóta megtanulták, és értik, hogy mi az a szegénység. A szegénységnek szaga van, s ezt a szagot vélte ő is érezni magán minduntalan, ezt szégyellte annyira. Az éhséget már megszokta. Napközben nincs is vele gond, kibírható, főleg ha van víz. Jó hideg kútvíz. Ahogy belegondolt megállapította, nagyon szereti a vizet. Nagyon korán rájött arra, hogy a víz jól telít. Az éhséget csak este nehéz elviselni. Az sokszor kibírhatatlan. Ilyenkor csendben,- hogy az anyukája ne hallja - sírni szokott. A sírástól mindig gyorsan elfárad - most már egyre inkább - s így hamarább el tud aludni. Eleinte még szeretett álmodni, most már nem. Nem voltak szép álmai, csak rosszak.
Zsófinak szinte már vágyai sem voltak. Csak egy. Egyre azért nagyon vágyódott. Arra, hogy ne nézzék le. Ezt mindennél jobban szerette volna.
Eközben lelépett a katedráról a tanárnő, s araszolva haladt Zsófi felé. Nem akart konkrétan odamenni, ezért megállt egy másik kislány mellett, annak a buksijára tette kezét, majd tovább folytatta.
- Ők azok, akik sokszor még az alapvető dolgokhoz sem jutnak hozzá. Ilyen alapvető dolog pld. az élelmiszer. Vannak olyan gyerekek itt közöttünk is, akik bizony nagyon sokszor éheznek, habár ezt ők igencsak hatékonyan titkolják előttünk.
Észrevette a gyerekek reakcióját, amint összesúgnak, ezért gyorsan folytatta.
- Igen titkolják, mert szégyellik. Sajnos van is rá okuk.
Nos az iskolánk vezetése arra a megállapításra jutott, hogy a rászorulók részére egy olyan alapítványt hoz létre, amelynek célja a normális, legalább a napi kétszeri étkezés biztosítása. Az alapítvány az iskola felnőtt dolgozói és a szülők által befizetett összegeket fordítja erre a célra, valamint külső vállalkozások, és az állam is hozzájárul az alapítvány anyagi megerősödéséhez és működéséhez. Iskolánkban a mai döntésnek megfelelően tizennégy gyerek kap kedvezményes térítésű étkezési lehetőséget, négy gyerek pedig térítésmentes napi kétszeri étkezési lehetőséget. Osztályunkból - s eközben lassan Zsófihoz lépett, akinek lehorgasztott fejére tette a kezét - Zsófi kap ilyen támogatást.
Hirtelen mindenki Zsófi felé fordult és hallhatóan fel is bolydult az osztály. Susmorgások, összehajlások zavarták meg az addigi viszonylagos nyugalmat.
- Tehát gyerekek, holnaptól kezdve Zsófi az iskolai alapítvány jóvoltából térítésmentesen reggelizik, és délben- a menzán- ingyen ebédet kap.
- Még valami!- most mielőtt elbúcsúznánk egymástól, arra szeretnék kérni mindenkit, tartsuk tiszteletben az iskola döntését! Nem szeretnék különféle intrikákat, csúfolódásokat hallani az elkövetkező napokban.
A tanárnő lehajolt Zsófihoz, ujjával felemelte annak fejét, majd egy papírzsebkendővel letörölte a csendben legördülő könnyeket. Magához húzta a lányt, megpuszilta, aztán küszködve saját könnyeivel is, elköszönt az osztálytól.
- Na mi van Zsófikám, eltörött a mécses?- szorította még jobban magához a nő a zokogástól egyre erősebben rázkódó lányt. Érezte, hogy most nem szabad magára hagynia. Ezért leült melléje és annak gyenge kezecskéjét a sajátjában tartva, halkan beszélni kezdett a lányhoz.
- Tudod kislányom, - így szólította - nagyon megértelek, és hidd el, át tudom érezni a fájdalmadat is. Tudom mennyire nehéz most neked! Mégis azt mondom, jobb lesz ez így! Az iskola vezetése egyébként úgy döntött, hogy mind a négyen ti testvérek, részesültök az ingyenes étkeztetésben és költségmentesen kapjátok meg az összes tankönyvet is. Ez édesanyátok számára olyan mértékű segítség lesz, amelyet neked Zsófi, nem szabad elutasítanod. Ne sírj! - hiszen ez mindnyájunk számára jó megoldás. Tudom én, hogy nem örömödben sírsz! Tudom, hogy a szégyen hozta ki belőled a könnyeket.
Zsófi!- fogd fel úgy ezt a dolgot, mintha ösztöndíjat kapnál. S tudod mit?- ezt így is fölfoghatjuk, hiszen a tanulmányi eredményed erre akár fel is jogosíthatna - győzködte a lányt a tanárnő.
Zsófi lassan kezdett megnyugodni, s kisírt szemét a nőre emelve halkan csak ennyit mondott:
- Köszönöm.
Aztán felállt a padból, összeszedte a dolgait, kopottas hátizsákját hanyagul a vállára vetette miközben elköszönt. Fejét leszegezve kiment a teremből.
A nő kis gondolkodás után gyorsan utána sietett, majd a folyosó végén lévő ablakon keresztül kilesett az udvarra, ahol Zsófi és testvérei egy kupacban állva éppen beszélgettek. Teljesen tisztán hallatszott be a nyitott ablaktáblák között a beszédhang.
- Na mi van, hol voltál már ennyi ideig?- kérdezte a legkisebbik, az öccse.
- Tényleg hol voltál, s miért sírtál? - kérdezték egymás szavába vágva a lányok.
Zsófi középen állva - a szemét törölgetve, s kissé ingerülten hátrafelé szétnézett, mint aki fél valamitől – majd kezével összeterelve a testvéreket idegesen válaszolt:
- Induljunk hazafelé!
- De mégis, mi történt? – kérdezte a legkisebbik.
- Semmi!- már mondtam.
Elindultak, ki az iskola udvaráról, legelöl játékosan, s gondtalanul ugrabugrálva Zsoltika,majd őt terelgetve a két húga, s a sort bezárva Zsófi.
- Istenem!- mondta ki hangosan, miközben ellépett az ablaktól a nő. Mennyire felnőtt. Hihetetlen!- egy húszéves sem viselkedne különbül, szorult össze ismét a nő szíve.
- Csak nincs valami baj?- szólította meg egy éppen arra jövő kolléganő.
- Nem, nincs!- csak annyira sajnálom ezt a kis Zsófit, - tudod róluk döntöttünk az értekezleten, tette még hozzá.
A másik érdeklődve, szemöldökét furcsán felrántva tekintett a nőre.
- Miért, talán valami gond van a döntéssel kapcsolatban? Talán mondott ezzel kapcsolatban valamit az a lány?
- Nem, nem mondott semmit szegénykém, csak halkan zokogott az egész osztály előtt. Tudod, túlságosan is érett gondolkodású, s így nagyobb volt benne a szégyenérzet, mint az esetleges öröm, ami az étkezéssel és a tankönyvekkel kapcsolatban érte.
- Hát, pedig nincs oka a sírdogálásra! - szisszente a másik. Sokan, nagyon sokan ujjongva vennék igénybe ezt a lehetőséget. Mit kell ezen ennyit agyalogni?- replikázott tovább a kollegina. Vannak itt mások is, akik rászorulnának a segítségre. Vegye kitüntetésnek, ne pedig alamizsnának, sziszegte szinte ellenségesen.
- Jaj, Juci!- nem lehetsz ennyire száraz. Te magad is tudod, hogy ez nem ennyire egyszerű.
Vannak persze mások is, de jól tudod te is, hogy azok a gyerekek mások. Náluk csupán arról van szó, hogy a szülő hanyagságából adódóan, vagy egyéb hamis és álindokok alapján kényszeríti gyerekét a passzív éhezés stádiumába. Mert jóléti élelmiszerekkel, mint pld. Chips, Cola, a különböző energia bombák, vagy a McDonald’s által kínált ételek nem hasznosulhatnak úgy a szervezetben, mint a rendszeresen elkészített főtt ételek, s a szervezet számára elengedhetetlenül szükséges rostok és gyümölcsök. Van olyan gyerekem, aki nem ismeri meg a céklát.- Nem kérek olyan pirosat! -mondja. Vagy, mi ez a sárgás szelet?- ezt nem kérem!- mondják a levesben úszó sárgarépa szeletre. Hát mit kellene ezekről a gyerekekről gondolnom? Azt, hogy éheznek?- á dehogy!
- Igen, persze így van, csak azt nem bírom, hogy minek nyafognak? Örülniük kellene! –vakkantotta oda újból a nő, majd hirtelen minden további nélkül otthagyta a tanárnőt, s befordult az egyik tanterembe.
A tanárnő furcsán nézett utána, miközben azt gondolta magában… mennyire meglátszik a Jucin a változás. Régebben nagyon rendes és lelkiismeretes tanerő volt, de amióta férjhez ment, azóta sokat változott. Fellengzős, sokszor rátarti módon viselkedik velünk szemben is, s egyre több panasz érkezik rá a gyerekek szüleitől is. Rossz hatással van rá a hirtelen rászakadt anyagi jólét. Jól menő vállalkozást vezet a férje, aki Jucit 38 évesen vette feleségül. Azóta megy a rongyrázás, és azóta finnyáskodik Juci, a „bugris” falusiakon. Mert szerinte - a férje szerint - mindenki előtt ott áll a lehetőség, csak a legtöbbje hülye hozzá!
Zsófi a hazafelé vezető- mintegy félórás- út alatt végig azon gondolkodott, hogy édesanyja mit fog szólni ehhez a nagy lehetőséghez. Biztosan örül majd neki a maga visszafogott módján, mert mostanában, amióta meghalt apa, azóta nem igen szokott örülni semminek sem. Illetve csak nagyon óvatosan, mert - mint ahogy ő szokta mondani - mindennek ára van. Így az örömnek is. Sajnálta az anyját, mert tanult asszony létére takarítónőt csinált belőle a sors.
Ahogy visszagondolt arra az időszakra, amikor az apja még élt, látta maga előtt a folyamatosan megrokkanó anyját. Édesanyja soha nem tudta feldolgozni édesapja halálát, de Zsófi úgy gondolta, az életét sem. Most újból az ingyenes étkezésen járt az esze.
Érdekes- gondolta magában, én egyáltalán nem örülök ennek. Sőt, kifejezetten viszolygok tőle.Most aztán megint lesz alkalom arra, hogy csúfolódjanak, szekáljanak a „módosok” .
Persze ha a testvéreimre - főleg Zsoltikára - gondolok, akkor ez bizony nagyon jó lesz. Én magam ellennék csak vízen. Rántott leves, fokhagymás leves, gyenge- pár szem- babbal gazdagított „bableves”. Nyáron zöldséglevesek, vagy ha van meggy, akkor meggyleves. Ez a teljes menü. Az utóbbit ki nem állhatta, már a leves illata is elüldözte a házuk tájékáról.
Szívesen szedem én a szúrós szedret, meg a csipkét lekvárnak. Eljárok én az erdőbe is dolgozni, gombát szedni, csak ne kelljen hallgatnom a gúnyolódásukat.
Zsoltikát azzal csúfolják, hogy büdös a lába. Két éve hordja ugyanazt a kínai cipőt, lehet, hogy szaga van, de nem büdös. Nekem azt mondta egyik nap az egyik lány a tornateremben:
- Te Zsófi, ti nem néztek TV reklámot?
Kérdő tekintetem láttán csak úgy odavágta:
- Olyan színe van a bugyidnak, mint a cementnek. Nincs fehérítő szeretek, vagy valami ilyesmi? Az én anyukám minden nap új bugyit ad rám. Azt mondja így egészséges, mert az agyonmosottban mindig vissza marad valami.
- A kis hülye! - azt gondolja, hogy mi - csupán azért, mert szegények vagyunk - nem tudjuk hogy mi a szép és mi a jó!
- Zsófi! Zsófi!- kiabált Zsoltika, hová mész?- elbambultál?
Túl a házuk bejáratán hallotta meg a kisfiú kiáltását. Gyorsan visszafordult, beterelte őket a házba, s azonnal nekilátott az otthoni munkának. Asztalhoz ültette a gyerekeket, mert
meg kellett írniuk a házi feladatot. Miközben tüzet rakott a sparheltben, válaszolgatott a kérdésekre. Teát főzött, krumplit pucolt, ellátta azt a pár szem tyúkot amelyik az udvaron kapirgált, majd maga is leült tanulni. A többiek csendben játszottak az egyetlen szobában.
Zsófi erőlködve olvasta az otthonra feladott kötelező olvasmány sorait, míg egyszer csak az asztalra bukott a feje. Holtfáradtan zuhant a mély álomba…
…gyerekek! gyerekek!- gyertek gyorsan öltözködni, mert már nagyon kevés az idő, el fogunk késni - kiabált ki a fürdőszobából az apa. Siessetek, mert ha nem érünk oda időben, akkor nem lesz helyünk.
Mindenki öltözködött, ki egyedül, ki segítséggel. Zsoltika mikor elkészült, ránézett az apjára és ezt kérdezte:
- Na, hogy nézek ki apa?- mosolygott kedvesen az apjára. A férfi ravaszkásan nézte a kisfiát, majd nagy-nagy szeretettel a hangjában csak ennyit mondott:
- Szívesen lennék a barátnőd. Mindketten kacagtak. A kisfiúnak még a könnyei is potyogtak.
- Mi van, min nevettek annyira?- toppant az előszobába az édesanya. A férfi hirtelen ráfeledkezett az asszonyra, akin egy csodás égszínkék kosztüm feszült, nyakában hófehér selyemsál, formás lábain fekete körömcipő. Csodás fekete hajkoronájából buja fodorba omlott feszes mellére egy hullámzó tincs. Szeretettel mosolygott a férfira.
- Még mindig csodaszép vagy!- mondta szerelmesen a férfi, s odalépve átkarolta az asszony derekát.
- Apa ne most, ha lehet! - mondták a kacagva futkározó lányok. Virágos tavaszi szoknyácskájuk vidáman és illatosan libbent ide-oda. A jókedv határtalanul burjánzott, olyan volt, mint egy álom…
- Zsófi, kislányom ébredj!- megjöttem. Elfáradtál kincsem?- kérdezte szeretettel az anya. Sajnos én is, alig állok a lábamon. S amíg ezeket mondta ő is leült az asztalhoz, szembe Zsófival.
A lány még kábán, de azonnal tettre készen megkérdezte az anyját:
- Kérsz teát?- csak ez van. A krumplit megpucoltam. Hoztál kenyeret?- nézett anyjára.
- Hoztam. Ha pucolsz egy fej hagymát, akkor megfőzöm még a krumplit. Paprikás krumplinak, tette még hozzá. Ma rakok bele egy kis kolbászt is. Az étkezőben találtam egy tányéron felejtve, miközben takarítottam. Nem is képzeled, hogy miket hagynak el az emberek. Na de elég a pihenésből! A gyerekek készen vannak a leckével?- állt fel nehézkesen az asszony, miközben tovább érdeklődött az eltelt napról.
- Mi újság az iskolában kislányom?
- Ott?- kérdezett ingerülten vissza a lány. Ma közölte velem a tanárnő, az osztályfőnököm, hogy megkaptuk az ingyenes ékezési és tankönyv hozzájárulást.
- Micsoda?- húzta fel a szemöldökét az anya. Úgy nézett ki, mint aki nem igazán érti, hogy mit mondott a lány. Hirtelen leült - ölébe ejtette - majd tördelni kezdte a kezét, miközben suttogva - mint aki fél valakitől - rákérdezett újból a lányra.
- Micsoda, mit mondasz?
- Igen!- megkaptuk a kedvezményt, mind a négyen. De én nem örülök neki.
- Hogy mondod, miért nem örülsz kislányom?- élénkült fel az anya. Tudod, mit jelent ez?
Tudok nektek ruhát és cipőt venni. Zsoltikának végre lesz egy normális cipője. Érted Zsófi?
Szép ruhába járhattok. Ez legalább ötvenezer forintot jelent nekem egy hónapban. Istenem, nem is hiszem el, hogy ezt megéltük. De tényleg igaz Zsófi, ugye nem csapsz be?- kérdezte egyre izgatottabban a nő.
- Nem!
- Mi nem?- kérdezte hirtelen lehűlve a nő.
- Nem csaptalak be - mondta szomorúan a lány.
- Zsófi!- mondta, miközben felállt és a lánya mellé lépett.- mi a baj? Tudom, ne is mond!- jelentette ki váratlanul. Félsz a sok csúfolódástól, a megaláztatásoktól. Nekem sem tetszik ez a helyzet, de nincs más választásunk. Sajnos egyszerűen nincs rá módom, hogy több pénzt keressek. Ráadásul a gyámhivatal is szorongat minden héten. Most hogy megkaptátok ezt a lehetőséget, így legalább elhárul annak a veszélye, hogy elveszítelek benneteket. Tudod, hogy Zsoltikát már el akarták vinni tőlem arra hivatkozva, hogy nem tudom biztosítani a normális életkörülményeket számára…
- Egy a lényeg Zsófi!- önbecsülés ide, büszkeség oda, el kell fogadnunk ezt a helyzetet, mert nem tehetünk mást. Szeretettel simogatta meg kislánya fejét, majd csak úgy a köténye sarkával megtörölte a könnytől ázott arcát. Menj most, feküdj le te is, mert reggel korán kell kelni. Ja és Zsófi, délután el kell kísérned a két húgod egy szülinapi bulira. Meghívót kaptak ők is. Itt van a táskámban, ma adta oda a Szalai lány anyja, mikor végeztem náluk a takarítással.
- Én? - én nem szeretnék oda menni anya!
- Csak annyit kérek, kísérd el őket, és majd visszamész elébük.
A lány már nem szólt többet egy szót sem. Csendesen levetkőzött, feltekerte az újságból készített fényterelőt a búra nélküli villanykörtére, majd óvatosan, nehogy öccsét felébressze lefeküdt melléje. Mivel a kétségek tovább gyötörték, csak nagy nehezen aludt el…
… az udvarról beszűrődő beszédfoszlányokból csak annyit tudott kiszűrni, hogy egy erősen affektáló nő - akinek rettenetesen ismerős volt a hangja - az ő nevét hajtogatja. Aztán még két férfi hangja is kiszűrhető volt. Mindkettő ellenséges, ami Zsófiban félelmet keltett. Óvatosan surrant a résnyire nyitva hagyott konyhaajtóhoz. Vigyázva kilesett a résen és meghűlt benne a vér. Két rendőr és egy nő – Juci néni az iskolából – éppen vinnék ki az udvarból Zsoltikát annak ellenére, hogy anyukájuk a földön térdepelve, sírva, zokogva kérleli őket, hogy ne vigyék el a kisfiát. Ezt látva hirtelen iszonyatos harag támad a szívében, s felszakítva az ajtót - amely eddig elrejtette őt - kiszalad az udvarra.
- Mit akarnak az én kistestvéremmel? - azonnal engedjék el!
- Úgy, szóval mégiscsak idehaza vagy te kis éhenkórász!- szólalt meg kényelmetlen hangján a nő. Az anyád azt hazudta, hogy nem tudja hol vagy. Nekünk pedig, négyetek közül egyet el kell vinnünk az állami gondozóba. De ezt te is tudod, neked is elmondtuk, hogy miként döntött az iskola! Engedjék el a kicsit! - szólt oda a két rendőrnek a nő, miközben hosszú csontos újával Zsófira mutatott - s fogják el ezt a lányt. A két férfi egy másodperc alatt megfogta és betuszkolta egy sötét furgonba, majd annak világtalan belsejében valami szúrós szagú dolgot szorítottak az orrára és a szájára, amitől úgy érezte egy másodpercen belül elalél. Azt azért még hallotta, amikor édesanyja megátkozta a nőt, de közvetlen ezután már csak valami hangtalan és feneketlen mélység felé zuhant…
Csatakos volt a haja amikor hirtelen felriadt álmából. Az anyja csörömpölt közvetlen a feje mellet, mert hiszen a sparhelt a dikó’ végénél volt elhelyezve. Főzte a reggeli teát. Hársfatea, mint minden reggel. Zsófi már nem szerette ezt az egyébként nagyon kellemes illatú és egészséges teát sem. Sőt!- már utálta. Most is, ahogy kócosan, csapottan a rossz álomból felriadva ott ült a dikó’ szélén, arra gondolt, mi lenne egyszer, ha az anyukája reggel azt mondaná. Gyerekek! - kakaót, tejeskávét, vagy forró csokit kértek? Lehetetlen!- állapította meg magában. Inkább megpróbálta felidézni magában azt a szörnyű álmot. Borzalmas lenne, ha ez bekövetkezne - gondolta magában, ezért aztán gyorsan elhessentette magától, nem akart többé ezzel foglakozni.
Miközben felöltözött és a lavórban megmosta az arcát, odaszólt az anyjának:
- Mikor mennek a lányok a buliba? Délután, azt tudom! - de hány órára?
- Rögtön az iskola után. Azt hiszem, kettőre kell ott lenni.
- Anya, és visznek valamit a lányok? Mert oda vinni kell valamit.
- Igen, rajzoltak szép szívecskét, meg egy- egy tábla csokit visznek. Ennyire futotta, nincs több.
- Nem lenne akkor jobb, ha nem is mennénk oda?
- Nem, nem lenne jobb! -mondta most már keményebb hangon az anya. Nem engedem meg, hogy a gyerekeim csak azért ne menjenek el egy születésnapi bulira, mert szegények vagyunk. Nem és nem! És te el fogod őket kísérni, értve vagyok? Most pedig miután mindenki készen van, induljatok az iskolába.
Zsófi egész nap kényelmetlenül érzete magát, nem tudta megmagyarázni magának sem, hogy miért van benne ez a nagy indulat az ingyenes ebéd miatt. Ma pld, még egyetlen gyerek sem merte csúfolni őket, de talán ez nem is volt véletlen. A gyerekek még kivártak, várták az idősebbek reakcióját. Meg különben is, Zsófi olyan arckifejezést vett fel a mai napon, olyan volt a tekintete, hogy még a nyolcadikos gyerekek is meghátráltak előle. A tanárnő is gondterhelten figyelte a lányt. Az egyik szünetben odalépett mellé és kedvesen érdeklődni kezdett, hogy mit szólt az édesanyja a hír hallatán?
Fel sem emelte a fejét a lány, csak úgy a föld felé nézve válaszolt.
- Örült!
- Csak ennyit mondott volna?- kérdezett újból rá a tanítónő.
- Legalább tudok nektek cipőt, meg ruhát venni, ha nem kell annyit élelemre költeni. Még ezt is mondta.
- Jaj te Zsófi, te aztán vagy egy gyerek. Miért kell neked ezen ennyit rágódnod? Ne törődj ezzel, játssz, mint a többiek!- mondta neki, miközben egy barackot nyomott a lány fejére. Nézd csak az öcsédet, ő rá sem hederít arra, hogy ki fizeti az ebédjét.
Pedig tudta, hogy a gyereknek igaza van. Azt is tudta, hogy Zsófi nagyon fejlett, úgy testileg, mint szellemileg, így nem lesz neki könnyű feldolgozni az apja halála után beállt reménytelen helyzetet. Tudta és jól látta, hogy hogyan próbálnak borsot törni a lány orra alá a többiek. Tudta, hogy a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni, ha akarnak. Éppen ezért jobban odafigyelt a lányra. S azért csak rá, mert érdekes módon a kicsiket soha nem bántották. Legalább is eddig.
Eközben Zsófi elővett egy könyvecskét a zsebéből, s kissé elhúzódva a tanítónőtől egy fatuskóra ülve olvasni kezd. Láthatóan ki akarja zárni magából a külvilágot. A nő úgy döntött, nem piszkálja tovább Zsófit. Úgy tesz, mint aki tovább áll, de fél szemmel figyeli a lányt.
Egyszer csak Zsoltika szalad kipirulva és legörbült ajkakkal Zsófi felé, és már messziről kiabálta:
- Zsófi!- gyere gyorsan, mert a Katát csúfolják a többiek. Gyere gyorsan, mert Kata nagyon sír!
Mint az acélrugó mikor elrugaszkodik, úgy pattant fel a lány és a jelzett irányba szélsebesen futni kezdett. A kisfiú persze lemaradt tőle, így a feleszmélő tanárnőnek még volt annyi ideje hogy a fiúval együtt futva megkérdezze, mi is történt tulajdonképpen?
- A nyolcadikosok kötöttek bele Katába azzal, hogy azt mondogatják egyfolytában, mi van te kis éhenkórász?
Éppen a végszóra ért oda a nő. Zsófi már egy a földön fekvő fiú felett állt és ökölbeszorított kezekkel éppen újabb támadásra készült. A nagydarab fiú kikerekedett és rémült tekintettel figyelte a lány mozdulatait. Látszott rajta, hogy mennyire meglepte a lány támadása. Félelem áradt a szeméből.
A nő megfogta a lány vállát, és maga felé fordította. A lány szemében olyan elszántság lobbant, amitől még ő is hátrahőkölt. Újra megfogta a lány vállait, és erősen megrázta.
- Mit képzelsz te tulajdonképpen? Nem szégyelled magad? Nekiállsz verekedni, mi bajod van neked Zsófi?
A lány egy szót sem szólt csak kitépte magát a nő kezeiből és borús tekintettel elindult az iskola épülete felé. Testvérei -köztük Kata kisírt szemekkel - szó nélkül követték.
- Azonnal állj meg!- hallod?
De Zsófi nem állt meg, sőt a testvérei sem. Bementek az iskolaépületbe és benn is maradtak.
A tanárnő tehetetlenül ejtette vissza- a még mindig- parancsolásra emelt kezét. Ránézett a körötte álló gyerekekre,majd már kissé lehiggadva megkérdezte:
- Miért csináljátok ezt?- nem veszitek észre, hogy az állandó szekálással, csúfolódással fájdalmat okoztok ennek a lánynak? Zsófi nagyon nehezen tudja feldolgozni az apukája halálát, ezért ilyen. Fejezzétek be a csúfolódást!- mondta és elindult ő is az épület felé. Pár lépés után hátrafordult és a sugdolózó gyerekeket is beparancsolta az épületbe.
Miután véget ért a nagyszünet és mielőtt elkezdődött volna a következő óra, a tanárnő – az osztály előtt - csak ennyit mondott Zsófinak:
- Csalódtam benned Zsófi, meg bennetek is gyerekek. Mától kezdve, akitől csak egyszer is meghallok bármiféle csúfolódást, annak velem gyűlik meg a baja. Értve?
Énekóra lévén a tanítónő háttal állva a táblán hangjegyeket mutogatott, miközben a gyerekek jó hangosan énekelték a Fehér László lovat lopott című dalt. Zsófi tisztán hallotta a háta mögött, a számára annyira ismerős és olyannyira gyűlölt rigmust: „éhenkórász kell-e kóbász’?”
Elhatározta, nem reagál rá. Úgy tett, mint aki nem hallja. Pedig dehogy! Ekkor egy papírgalacsin esett eléje az asztalra. Abbahagyva az éneklést kibontotta a papírt, majd elolvasta a ráírt pár szavas szöveget. „ éhen kórász, kell-e kóbász? kamránk körül hiába kószálsz, neked nem jár kóbász!” Kicsi ökle újból ökölbe szorult, mikor könnyein át egy kezet látott, amely felveszi az asztalról a papírt. Ekkorra már elfogyott belőle a dac, az erő, s heves zokogásba tört felszínre belőle a mérhetetlen fájdalom. Ráborulva az asztalra, nem szégyellve könnyeit, kitartóan és hevesen sírt.
Az osztályban megdermedt az élet. Hallani lehetett az olajos padlóban percegő szút. Ólmos léptekkel közeledett a tanárnő az egyik pad felé. Az ott ülő fiú rémült tekintete ide- oda ugrált, mintha segítséget várt volna a többi gyerektől. De mindenki lesunyta a fejét, s még levegőt is alig mertek venni.
- Ezt te írtad?- robbant a levegő a kemény kérdésre. Nem jött válasz.
- Azt kérdeztem, ezt te írtad?- ismételte meg vészjósló hangon a nő.
- Íííígen!- jött az alig hallható válasz, s közvetlen ezután egy hatalmas csattanás.
- Ezt eddig még soha nem tettem!- vedd kitüntetésnek, és szégyelld magad! Az órának és a tanításnak mára vége. Mindenki haza megy, s odahaza elmondja a szüleinek, hogy a hétvégén, pénteken, szülői értekezletet tartok. Mindenkitől legalább az egyik szülőnek kötelező itt lennie. Nem fogadok el semmilyen kifogást.
Zsófi annak ellenére haza kísérte a testvéreket, hogy az ikerlányok és a szülinapos kislány is kérték, ne menjenek már haza - hiszen nincs is értelme, mert két órára - vagyis egy óra múlva - mindenképpen vissza kell jönni. Tudta ő is, hogy ez hülyeség, mégis tartotta magát ahhoz, ,amit anyjával reggel megbeszélt. Ő azt mondta, két órára vigye oda a lányokat. Amint haza értek nekilátott elvégezni a rábízott munkát. Ez most a változatosság kedvéért, ismét krumpli pucolás volt. Rettenetesen utálta a krumplit. Sokszor gondolt már arra, hogy ha egyszer a saját maga ura lesz, és lesz elegendő pénze - mert, hogy lesz, abban teljesen biztos volt - akkor soha többé nem eszik krumplit. Burgonyát!- ahogy mások mondani szokták.
Nos, mire elvégzett a pucolással, már öltözhetett is újból, mert indulni kellett. Zsoltika könyörgött neki, hogy hadd menjen ő a kis ócska biciklijével. Megengedte neki azzal a kikötéssel, ha csak egyszer is rá kell szólnia, akkor nyakleves lesz a vége. Zsoltika boldogan ígérte meg, hogy - persze - szót fogad. A lányok is készen lettek két perc alatt.
Elindultak élükön Zsoltikával, aki vidáman kerekezett roggyant biciklijén. Zsófi útközben többször is elismételte a lányoknak, hogy csak semmi heveskedés, illedelmesen viselkedjenek, és lehetőleg ne egyenek semmiből sokat.
- Csak mértékkel!- értve vagyok? - kérdezte őket még utoljára, mert megérkeztek a házhoz. Zsófi jól ismerte ezt a házat. Itt lakik a zöldségkereskedő és annak a kislánya. A lány tulajdonképpen rendes, nem volt még vele bajom –gondolta magában- de az apja, az nem kedves ember. A boltban sem fogadja soha, amikor köszönök neki. Csak rám néz, aztán vakkantva megkérdez ”mi kéne, ha vóna’? „ aztán meg, „van elegendő pénzed, he?”. Meg ilyenek. Na mindegy!
Megnyomta a csengőt, mire kis várakozás után egy férfihang szólalt meg a kaputelefonból.
- Igen, tessék!
- Jó napot!- csókolom, Zsófi vagyok!
- Milyen Zsófi?- jött az affektáló hang-amelyet annyira ismert a lány.
- A szülinapra kísértem el a húgaimat. Lőrinc Zsófi vagyok.
- Khüm! Azonnal nyitom. És hangos berregéssel kinyílt a kapu. Zsófi a lábával kitámasztva előre engedte a testvéreit, de közben Zsoltikára ripakodott, hogy a biciklit támassza a kerítés mellé. A gyerek odatámasztotta a bicajt és sietve ő is belépett a kapun. Mielőtt a kapu bezáródott volna, Zsófi egy kődarabot rakott a nyílásba arra gondolva – nem fogok én ennek könyörögni!
Amint a ház ajtaja elé értek, alighogy megnyomta Zsófi a csengőt, az utcáról bicikli csörömpölés hallatszott.
- Eldőlt a bicikli!- fussatok, állítsátok oda rendesen, s miközben ezt mondta a kezében lévő kis szatyor füle leszakadt, a benne lévő két csokival és az összetekert rajzokkal együtt - a közben kinyíló - ajtó mögé esett. Zsófi önkéntelenül lépett utána - vagyis a nyíló ajtó mögé - lehajolva a szatyorért hallotta meg az iménti férfi hangját, midőn a kifelé futó gyerekek után szólt.
- Hát ti, hová szaladtok? Majd egy pillanat múlva. Mi bajuk van ezeknek? - kérdezte valakitől.
- Ki érti ezeket az éhen kórászokat? - szólalt meg mellette egy ismerős hang. Juci néni, az iskolából!- villant be Zsófinak. Nem elég, hogy ide pofátlankodnak, még szórakozni is van kedvük. De hát mit is tanulhattak volna az alkoholista apjuktól, meg a takarítónő anyjuktól?- szisszentette a nő.
Zsófiban elsőre meghűlt a vér. Majd kis híján visszavágta az ajtót, de mégis erőt vett magán és kilépve az ajtó takarásából - miközben lesújtó tekintetét le sem vette az elképedt és fülig vörös tanítónőről - megvetően csak ennyit mondott:
- Hát azt biztosan nem, amit öntől tanulni lehet. De becsületet és jó modort azt igen!
Hátat fordított az elképedt nőnek és a teljes zavarban lévő férfinak, majd elindult a kapu felé. Az éppen visszafelé futó, s vidáman nevetgélő testvérek egy pillanat alatt felmérték a helyzetet, hogy baj van.
- Haza megyünk! - szólt a megfellebbezhetetlen utasítás! Szó nélkül indultak nővérük után, hiába hallották maguk mögött, a férfi marasztalását.
Sem csütörtökön, sem pénteken, nem volt egyik gyerek sem iskolában. Az osztályfőnök nem tudta mire vélni a dolgot és valahogy bajt is érzett. De mivel már máskor is előfordult hasonló eset, ezért úgy döntött, a szülői értekezletet mindenképpen megvárja.
Délután öt órakor valamennyi szülő benn ült a teremben, kivéve Zsófiék édesanyját. A tanítónő ekkor már tudta, hogy valami komoly dolog történt. Mentegetőzve éppen el akarta kezdeni az értekezletet, amikor váratlanul kinyílt az ajtó.
Elképedve nézték a benn ülők, ahogy a teljes Lőrinc család bevonult a terembe. Az anya egyetlen intésére a sarokba álltak a gyerekek, ő pedig kiszáradt, ráncos arcán, a súlyosan alkoholista férjek feleségeire oly jellemző mély, s letargikus vonásokkal, a tanítónő felé fordulva csendesen, nagyon csendesen csupán ennyit mondott:
- Kedves tanító néni! A tisztesség, s a becsületem azt kívánta, hogy idejöjjek és megköszönjem az iskolának a gyerekeim érdekében meghozott döntésüket. Óriási segítség lett volna nekem is és nekik is. Rendkívüli örömet okozott ez valahányunknak, kivéve Zsófi lányomat. Sajnos, ami tegnap előtt és az azt megelőző időszakban történt, lehetetlenné tették számunkra, hogy ezt az örömet, a gyakorlatban is élvezni tudjuk. Úgy döntöttem, hogy a mai nappal gyermekeimet kiveszem az iskolából, s elköltözünk ebből a faluból.
- De hát mi történt az Isten szerelmére?- kérdezte a meglepetéstől megszólalni is alig képes tanárnő. Kérem, mesélje el, hogy mi történt?
- Hogy mi történt? Talán kérdezze meg a Szalai szülőket, vagy kérdezze meg kolléganőjét, Juci tanárnőt.
- De hát mi van most? Miért kérdezzem meg őt?
- Kérem, nekem nincs több mondanivalóm!- ha megengedik, akkor mi távozunk. Gyertek gyerekek!- szólt a gyerekeihez, majd maga előtt terelve őket, kimentek a teremből.
Síri csend volt a teremben, amikor –tekintetét végighordozva - újból megszólalt a tanárnő:
- Ki érti ezt? |
