Két éve laktunk férjemmel az újonnan megépült családi házban. A nehezen összekuporgatott pénzből épült fészkünkkel teljesült az egyik álmunk, saját családi ház nagy kerttel, egy csendes városban. Egy év után úgy gondoltunk, jöhet a gyerek, már építkezés előtt is pedzegettük a témát. Mindketten dolgoztunk, Csaba a városban, én a távolabbi nagyvárosban. Mondanom sem kell, hogy a XI. század emberének rohanó életmódja minket sem kímélt. Az ember lánya felkel (párom szerint nagy nehezen kirobbantja magát az ágyból), magára rántja a ruhát, megfésülködik, sminkre nincs idő, meg minek, csak eltömi a pórusokat, kabát, táska, kulcs, pénztárca, telefon és irány a munkahely. Ott benn vagy van idő ebédre, vagy nincs, ilyenkor az ember gyorsan elrág valamit a számítógép mellett - persze hat részletben - a folyton csörgő telefon miatt. Tudtuk, hogy ez nem egészséges, és mivel mindketten az egészséges életmód elkötelezettjei vagyunk, hétvégén mindent igyekeztünk kompenzálni, edzőterembe jártunk, ha jó volt az idő, kocogtunk. Én jó háziasszonyként sok gyümölcsöt varázsoltam odahaza az asztalra, töméntelen zöldséget, kizárólag szívbarát margarin, E vitaminban gazdag étolaj és ami csak van még. Semmi zsíros, semmi koleszterines. És vitaminok. Amint elhatároztuk, hogy gyereket szeretnénk, úgy gondoltunk, ez biztosan hipp-hopp összejön, hiszen káros szenvedélyeink nincsenek, Csaba egy izmos, jó kiállású férfi, én pedig sportolok, majd kicsattanok az egészségtől. Vékonynak vagyok mondható, férjem ezt szereti, mert imádja a sportos nőket. Én pedig tényleg akkor érzem magam fürgének és mozgékonynak, ha minimumra csökkentem zsírpárnákat. Meg aztán uram és parancsolóm elég kritikus, megjegyzi, ha magamra szedek pár kilót. Szeretni ugyanúgy szeret, de azért megjegyzi. Még jó, hogy nem vagyok sértődős.
Szóval elindítottuk a gyermek-programot, és vártuk az eredményt. Első hónap, semmi. Második hónap, semmi. Harmadik hónap, semmi. Itt már azért összevontam a szemöldökömet. De hát… mindent jól csináltunk. 33 napos ciklusaim szoktak lenni, mi pedig a 15 és a 17. napon adtunk bele anyait-apait. Azaz reggel és este is. De nem volt eredménye. Egy év után költözött szomszédunkba egy fura öregember. Tóni bácsinak hívták. A szembe-szomszédunk azt mondta, hogy állítólag bejárta a világot, nagy tudású és elég nagy kujon az öreg. Hát, Tóni bácsit valóban szokni kellett. Ami a szívén, az a száján, és állandóan a szex volt a fő témája. Páromnál, aki elég konzervatív típus egypár elszólás után már kiérdemelte a „perverz vén kecske” titulust.
Eközben mi hónapról hónapra reménykedtünk a gólya érkeztében. A háziorvosom a vállát vonogatta, semmit nem talált, egészségi állapotom miatt biztosan nem vagyok akadályoztatva, vérképem is jó. Ugyanígy hümmögött a nőgyógyászom, majd felajánlotta, hogy beutal minket a meddőség központba. Ott majd kiderítik, ha van -e valami szervi elváltozás, és szükség esetén adnak hormoninjekciót. Meddőségközpont… olyan baljósan hangzott. Itt sírtam el magam. Egészséges, fiatal emberek vagyunk, nincs káros szenvedélyünk, és hormonos segítség kell ahhoz, hogy gyerekünk legyen? Nem akartam belemenni, irtóztam mindenféle művi beavatkozástól. Mindentől, ami nem természetes. Tudtam, éreztem legbelül, hogy anélkül is sikerülnie kell. Hiszen anyám, nagyanyám is az elmondásaik alapján nagyon könnyen estek teherbe, nagyanyám hat gyereket szült és ötvenöt éves koráig menstruált. Nekem miért nem sikerül? Hiszen nem is stresszelek már, (még erre is odafigyeltem!) ha valaki munkahelyemen keresztbe tett, már nem érdekelt, bárgyún vigyorogtam rá azon biztos tudatban, hogy ha teherbe esek, úgyis csak pár hónapig kell már a pofázmányát elviselni.
Tavasz vége felé gyönyörűen kivirágzott a kertem. Szerencsém volt az elültetett rózsatövekkel is, hajtottak szépen, a kukacvirágokra, a tulipánokra és a nárciszokra sem lehetett panasz. Tóni bácsi egyik nap a kerítés mellett igazgatta a málnatöveket, és átszólt nekem.
- Milyen szépek a virágai, szomszédasszony.
Elpirultam a dicsérettől, olyan jólesett, ahogy megdicsérte az én magam gondozta kertet.
Aztán amint eljött a nyár, a zöldségek sem hagytak cserben. Az öreg dicsért, én pedig hálám jeléül átadtam a kerítésen neki egy-egy köteg répát, zellert, miegyebet.
Egyik szombat délelőtt cipeltem haza a bevásárlókosarat. Szép idő volt, úgy gondoltam, gyalog megyek a boltig, jólesett a séta. De mire hazaértem, igencsak húzta a karomat a fonott kosár, tízméterenként le kellett tegyem. Tóni bácsi épp a kertet igazgatta, amikor meglátott. Bár már hetven év felett volt állítólag, fürgén mellettem termett, és átvette tőlem. Belenézett a kosárba, ami tele volt gyümölccsel, és olyan zöldséggel, ami otthon nem terem.
- Hmm. Ebédre? – kérdezte.
Bólintottam.
- És mit eszik majd a férje?
- Hát… ugyanezt. – lepődtem meg kérdésén.
- Na, ettől ugyan nem lesz gyerek! – jelentette ki.
Ledöbbentem. Honnan tud Tóni bácsi a hiábavaló próbálkozásainkról? Ő meg látva meglepett tekintetemet hunyorított egyet.
- Hiszen fiatal házasok. Csak akarnak gyereket, nem?
- De, de persze! – kaptam észbe.
- Akkor etesse rendesen azt az embert! Így sosem lesz abból a kölyökből semmi!
Elsírtam magam. Tóni bácsi nem volt a tapintat embere, mellbe is vágott, amit mondott. Máskor talán nevetek rajta, de akkor…
- Már egy éve hiába próbálkozunk – vallottam be elkeseredetten.
Az öreg letette a kosarat a bejárati ajtónál és megveregette a kezem.
- No, akkor jöjjenek át egyik nap a férjével. Meglátjuk, mit tehetünk.
Ha még az elején tartottunk volna a baba-missziónak, Csaba csípőből megvétózta volna az ötletet. Nem nagyon bírta az öreget. De a sikertelenség már őt is bántotta, és ha az ember nagyon szeretne valamit, eljut odáig, hogy minden lehetőséget, minden kis reménysugarat megragad.
Következő héten átvonultunk hát szégyenlősen, egymás kezét markolászva, várva a csodát. Az öreg kicsi, szépen rendben tartott házban élt, a falon különféle oklevelek, reflexológia, kínai masszázs, akupunktúra. Én személy szerint híve vagyok a természetgyógyászatnak, a gyógyteáknak és más természetes eredetű gyógymódoknak, Csaba viszont a gyógyszerekre esküszik, és nem hisz az ilyen „hókusz-pókuszban”.
Leültünk, az öreg letelepedett velünk szemben és kezébe vett egy papírt, hogy megcsinálja az „állapotfelmérést”. Kérdezgetni kezdett és buzgón jegyzetelt. Először meglepődtem a kérdéseken.
„ Mikor kel?”. „Mikor reggelizik?” Ha a munkahelyre ha beért? Az már tízórai!” „Mit eszik, milyen gyakran?”. „Hányszor iszik, hányszor megy pisilni?”. Hány naponta megy nagydologra? „Cigizik –e, kávézik –e, iszik –e alkoholt.” „Szereti –e az erőspaprikát? Igen? Felejtse el, méreg…” „Milyen hosszú a ciklusa?”
De aztán belegondolva, ezek olyan dolgok, amit igenis fontos tudni annak, aki gyógyítani akar. A háziorvosom például sosem kérdez ilyeneket. Megkérdezi, mi a panaszom, hümmög egyet, meghallgat itt-ott, aztán felír valami gyógyszert és agyő.
Aztán jöttek az érdekesebb kérdések.
„Mit iszik?” Teát. „ Milyen teát iszik? – Hát…gyümölcsteát. "Gyümölcshéjból?" Igen. "A gyümölcs a héja alatt gyűjti össze a mérget. Olyan nem iszunk!"
Férjemre néztem, szinte hallottam, hogy morog magában, hogy: na, ő biztosan nem mond le a „Gyümölcs-álom” teájáról.
„ Meg gyógyteát? Talán van valami baja? Azt csak akkor isszuk, ha valami betegségünk van és azt kúráljuk.”
Na ennek semmi nem jó, akkor milyen teát ihatunk egyáltalán?
Akkor tejet is iszunk. „Isszuk a tejet? A tej az egyik alapvető táplálék, azt mi isszuk?”
Kicsit zavarba jöttem, mint a felelő diák a táblánál, ha nem tud valamit. Hát miért, nem isszuk?
„De nem ám. A tejet esszük. Beleaprítunk kiflit vagy kalácsot és esszük! Világos?”
Mint a nap. Nagyanyám jutott eszembe, amint minden reggel az asztalnál szörcsöli az aprítóst (kakaóba szaggatott kifli). Sőt, mikor kicsik voltunk mi is azt ettük. Jéééé, tényleg. Ettük a tejet. Csakhogy nem volt idő mélázni, jött a következő kérdés.
„Mivel főz, mivel csinálja a rántást?” Étolajjal. „Az nem jó. Egy bizonyos hőfoknál az olajból kátrány válik ki, ami méreg. Sütni lehet az olajban, mert utána abból kivesszük az ételt, de amit belekeverünk az ételbe, mint a rántás, azt nem olajjal készítjük!” Akkor mivel?
„Disznózsírral.”
Megint nagymama jutott eszembe, és a spejzban a földön nagy kék zománcos zsírosbödön. Mindig onnan vett ki az öblös alumíniumkanállal, és ujjával a lábasba segítette. Az öregek tényleg tudtak valamit?
„Hányszor szexelnek egy nap?”
Na, itt tartottam attól, hogy Csaba feláll és hazamegy. De szerencsére nem. Nem is tudtam, mit mondjak, hiszen ez olyan változó. Ha fáradtak vagyunk, akkor aznap nem, de van olyan, hogy másnap duplázunk.
- Egyszer – jelentettem ki. Átlagban stimmelt.
„ Kevés! Négyszer-ötször kell egy nap!” Pfffff. Jézus.
(Csaba aznap este otthon csóválta a fejét, majd közölte, hogy az öreg nagyon ráérhet, de mi dolgozó emberek vagyunk, akiknek azért aludniuk is kell.)
Tóni bácsi persze elmagyarázta, hogy azért kell ennyiszer, mert akkor a szervezet rááll arra, hogy spermát termeljen és rááll a szaporodásra, mint egyik alapvető funkcióra. „És a kedves férj egyen tojást minden reggel!”
Aztán felszólított, hogy vegyem le a zoknimat, és a kezébe vette a lábfejemet. Elkezdte nyomkodni a talpamat. Volt, ahol majd a szemem ugrott ki, annyira fájt. Közben az öreg egy zónákra osztott talp-rajzon satírozott valamit színes filcekkel. Ahányszor felszisszentem, újabb és újabb satírozás. A végén már az a talp, az „én talpam” olyan volt, mint egy kifestőkönyv. Amikor végighúzta a nagyujját elöl a lábfejemen a lábujjak alatt, hát az úgy recsegett és ropogott, sosem gondoltam volna, hogy az én lábfejem valaha is képes ilyen hangot kiadni.
„Hát ez bizony a mellhártya. Energiahiányos. És tudja mi ből építkezik a mellhártya? Hát zsírból!”
Na bumm, nesze neked étolaj. Az öreg a fejét csóválta, amikor rajzra nézett.
- Maga már a selejt kategória – közölte a szokásos tapintattal. – örüljön, hogy él. Hogyan akarna maga gyereket?
De még nem volt vége. A bokám alatt matatott, majd haláli nyugalommal közölte bele az arcomba, hogy nem működik a petefészkem. Még mielőtt kétségbeestem volna, közölte, hogy nem baj, rendbe hozzuk. És azt is, hogy egy harminchárom napos ciklusnál talán ha az egyik petefészek működik. Vagy egy sem. Huszonnyolc naposnál működik mindkettő. Szívtam magamba az információt. Szépen a lábamból kitapintotta és részletezte még az intim méreteimet is.
Miután én, a sportos és egészségesnek gondolt jól megkaptam a magamét, a párom következett. Lestem az ő talp-lenyomatát, nála szerencsére nem volt annyi színezés. Amikor Tóni bácsi a bokacsontja alatt végighúzta az ujját, hümmögött egyet.
- Hmmm. Ez már böcsületes méret, hallja -e!
Csabát régen láttam elpirulni így, én is csak zavartan nevettem egyet. Majd Tóni bácsi közölte, hogy az „öcsikkel” viszont gond van, mert energiahiányosak. „Tojást enni, minden reggel!”
Mire végeztünk, már majdnem azt sem tudtuk, hol áll a fejünk, annyi megjegyzendő és betartandó utasítást kaptunk. És mivel az öreg megígérte, hogy ha betartjuk, három hónapon belül terhes leszek, igyekeztünk mindent fejben tartani. Attól a naptól kezdve párom, aki mindig előbb kel, mint én, hozta nekem az ágyba az aprítóst. Mert ugye felkelés után fél órán belül szigorúan enni kell. Azt nevezzük csak reggelinek. És egyébként meg háromóránként enni! Gyakrabban nem, mert lemossa a tápcsatorna védőnyákját, de négy óránál több se teljen el a két evés között! És mindenhez fehér kenyeret! Mindenhez! Amihez nem esik jól, arra a szervezetnek nincs szüksége!
Bevásárlásnál vakartam a fejem. Vajon árulnak még egyáltalán disznózsírt? Árultak. Kis műanyag vödörben és a fél literes nagytejfölös kiszerelésben is. Az utóbbit választottam. Olyan fura volt, hogy telenyomnak minket mindenféle információval az egészséges életmóddal kapcsolatosan, és mégis az a jó, ahogyan még nagyanyáink csinálták? Ettük hát a zsírt, mindenhez egy apró falat kenyeret - persze a testmozgást nem hagytuk ki, sőt. Rá kellett gyúrnunk a kenyérre.
Nekem pedig nosztalgiám lett ettől a „retro” életstílustól. A nagymamám volt, aki így főzött annak idején. Náluk laktunk, amíg nem épült fel a házunk. Vagy hét éves lehettem, de emlékszem mindenre. Ahogy először főzni akartam mint a nagyok, és a fedőt felemelve a gőz fölcsapta a kezemet. Aztán az első sikeresen megfordított palacsinta. Mama egyedül ahhoz volt hajlandó olajat használni. És nagyapa, amint ott szalonnázott a konyhában, mindig a hasához szorította a kenyeret és maga felé vágta le a szeletet róla. Én meg persze eltanultam. Régen egészségtelenül éltünk volna? Nem hiszem. Mert sokkal többet voltunk a szabad levegőn. Kirándultunk. Saját zöldségeinket és gyümölcseinket ettük. Nem külföldről behozott és kéngázzal kényszerérlelt vacakokat.
Néhány aprónak tűnő változtatás az életünkben is hatalmas fordulatot hozott. Már más fogalmaim voltak az egészséges életmódról. És „bűnöztem”. Kegyetlenül. Sonkára vágytam lila hagymával és (Ó, Norbi, fordítsd el a fejed!) friss fehér kenyérrel. Meg paradicsommal. Párom meglepve nézett rám, majd nevetve csóválta a fejét. Én meg ártatlan ábrázattal pimaszul védekeztem.
- Ne nézz így. Építem a mellhártyámat. Kell neki az energia.
Hétvégén összepakoltam egy piknik-kosarat. Csaba ugyan morgott, hogy neki squash-edzése van a fiúkkal, de közöltem, hogy ezért találták fel a mobiltelefon, mondja le. Elindultunk kirándulni, túráztunk, élveztük az aktív pihenést, a friss levegőt. Amióta rendszeresen ettünk, jobb kedvünk is volt. És nem is jöttek fel úgy a kilók, ahogy számítottunk rá. Én is csak egy nagyon keveset híztam, de Csaba szerint jól állt. Hagyjam meg. A kirándulásnál letelepedtünk a fűbe, nevettünk, ettünk. Majd az én konzervatív párom hanyatt döntött a füvön és nem törődött azzal, hogy esetleg arra jön valaki, rendesen megadta, ami jár. Mikor az esemény után pihegve feküdtünk és néztük az elvonuló bárányfelhőket, Csaba megbökött.
- Te! Azért jó, hogy átmentünk Tóni bácsihoz.
Hát majd meghaltunk a nevetéstől.
Tényleg többet szexeltünk azóta. Furcsán felszabadultabbak, életvidámabbak lettünk. Az öreg persze sosem felejtett el átszólni a kerítésen, hogy aztán menjen az a szex! Egyszer meghallotta a szemben lakó, savanyú ábrázatú nő. Csaba megjegyezte, hogy a banya most biztos azt hiszi, az öreg a libidófelelősünk. Amikor visszamentünk hozzá kontrollra, elégedetten jegyezte meg, hogy szépen javultak a zónák. Kérdésére a napi szex mennyiségére vonatkozóan vidáman füllentettük a napi hármat. Meghallgattuk a szokásos enni-kell-enni-kell-enni-kell tanácsot, vittünk cserébe házi mazsolás kuglófot.
Mások is észrevették a változást, anyám megjegyezte: majd kicsattanok, és nőiesebb is lettem. És amikor a nyár végén késett a havi vérzésem, nem volt szükségem a tesztre. Anélkül is tudtam, hogy terhes vagyok. Nagyanyám boldogan ölelgetett magához, amikor neki is elújságoltuk. Meglepve vette észre, hogy nem utasítom vissza a süteményét holmi fogyókúrára hivatkozva.
- De jól nézel ki, Ancsura. Ugye mondtam én, hogy egyél rendesen.
Boldogan bólogattam. Hát ilyen egyszerű lett volna az egész? Igen. Ilyen egyszerű.
Köszönjük szépen, Tóni bácsi!
A szerző megjegyzése:
A kerettörténet kitaláció. De bármely fiatal pár magára ismerhet benne.
A benne szereplő Tóni bácsi a leírt stílusával és a tanácsaival együtt valóság. Mi is jártunk nála, egyik masszőr-tanítványa tesztalanyaiként. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Persze csak annak, aki nem fél, hogy kielemzik még az intim méreteit is. :)
Honlapja: www.termeszetesgyogyitas.hu (Zolnay Antal)
|
