Öreg ember nem vén ember, avagy Dezső bá, a vezérkandúr

Vakbélgyulladással kerültem kórházba a múlt nyáron, amikor megismertem Dezső bácsit. Mindketten a huszonhatos számú, hatágyas kórteremben feküdtünk, az öreg a velem szemben lévő ágyon. Igazi tenyeres-talpas parasztember, pirospozsgás arccal, akin látszott, hogy szinte semmi nem dönti le a lábáról. Zavarta is az öreget nagyon, hogy mégis kórházba került, gyomorbántalmakkal hozták be. Ezt leplezendő harsányan mesélt nekünk, szobatársaknak ifjúkori élményeiről. Dezső bácsi volt ugyanis - elmondása szerint - a falu „vezérkanydúrja”. Mondta, csak mondta az öreg, hogy Miska cimborájával miként hajtották a falubéli leányokat. Egy hét múlva már ha kitettek volna minket abban a falucskában, nehézség nélkül megtaláltuk volna a szénatárolót, tudtuk volna, hol a malom, merre a kukoricás. És persze hogy mik történtek ott. Nagy kujon lehetett az öreg, még ha csak a fele is volt igaz annak, amiről beszámolt.
Elmesélte azt is, hogyan csábította el egyik bálon a falu tanítókisasszonyát, akit aztán feleségül is vett. Hiába „erkölcsösködnek” az öregek, gondoltam, azért ők is megérték a pénzüket, amikor fiatalok voltak. Idővel megállapítottam, hogy ha mind igaz lenne, amit Matajsz bá mesélt, akkor a korombeli fiatalok fele Magyarországon az ő ágyékának gyümölcse lenne.
De azért hallgattuk és hallgattuk, nagyokat mosolyogtunk és bólogattunk. Azt vártuk, mikor jelenik meg az éppen ügyeletes nővérke, mert az öreg akkor aztán végképp nem fogta vissza magát. Ha túl közel került a hölgyemény, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül rácsapott a fenekére. Ha meg nem, akkor válogatott bókokat küldött feléjük, célozva arra, mit szeretne csinálni velük. Nővérkék elég jól viselték, egy-kettő csak nevetett az öregen, de volt egy kis fiatal, akit mindig zavarba hozott a megjegyzéseivel.
- Ó, egyem a zuzzáját, de meghömbölgetném a mejjit!  - jelentette ki az öreg, mi meg dőltünk a röhögéstől, hiába fájt az oldalam, nem tudtam én sem visszatartani.
Ez a falusi nyelvezetű bókolás nagyon tetszett, sose hallottam még ilyet. Mindig tanul valamit az ember.
- Jöjjön, hadd csapkodjam meg a fenekit, hogy csak úgy rezegjen az a gusztusos husa! Kerülne csak egyszer a kezeim közé, megtudná, milyen az igazi magyar férfiember!
Hát, ilyen harsány volt a mi Dezső bácsink. Egyszer maradt csak csöndben vizit idején, amikor a főnővér megfenyegette, hogy két számmal nagyobb csövet kap a béltükrözéskor, ha nem tanul meg viselkedni. Egy ideig sunyított, majd kezdődött minden elölről. Aztán egyszer éppen egy szaftos megjegyzést kanyarintott el a nővérnek, amikor megjelent az ajtóban a látogatóba érkező Matajszné. Mindannyian lestük, mi lesz ebből. Az öregnek gyanús lett a csönd, na, aztán amikor meglátta kedves nejét, elakadt a szava és fülig vörösödött. Az asszonyka letette kosárkáját az ágy mellé, illedelmesen köszönt mindenkinek, majd csípőre téve kezét az ágyban fekvőre nézett:
- Ide hallgass, Dezső. Attul, hogy már a vén kecske vagy, nem azt jelenti, hogy bárhun megnyalogathatod a sót, mert a feleséged még mindig én vagyok!
Úgy láttam, a „falu vezérkanydúrja” egyre kisebb és kisebb lett, még végül csak két hatalmas, bűnbánó szem pislogott kifelé a fehér kórházi takaró alól. 

A lánykérés

Konferenciára voltam hivatalos tavaly április közepén. Szépen tavaszodott, nyíltak a virágok, amint vége lett az előadásoknak, úgy döntöttem, sétálok egyet a közeli parkban. Leültem az egyik padra és csak jólesőn nyújtóztam, élveztem a lustálkodást.
A tőlem legközelebbi padon koros nénike ült, egy ősz bácsi pedig egy fiatal hölggyel nem messze tőlük összebújva tanácskozott. A lánya lehetett az öregúrnak. Megigazította az öreg nyakában a nyakkendőt, majd kezébe nyomta a virágcsokrot.
Ekkor került elém egy kamaszfiú, aki szórólapot osztogatott.
- Az öregeket nézi? – kérdezte, miközben erőteljesen rágózott. – Stikkes mind a kettő - meszelt vigyorogva kezével a homloka előtt, majd megdöbbent tekintetemre hozzátette: - Onnan jöttek ki szemből a gyogyóból – mutatott egy fehér falkerítésre, kovácsoltvas kapuval. - De nem ártanak senkinek. Meg aztán ott az ápoló, aki kíséri őket – bökött a fiatalabb nő felé. A vén szivar minden héten megkéri a mama kezét – röhintette el magát. - Aztán mivel pár nap múlva már semmire nem emlékeznek, ezért minden héten megismétlik. Na minden jót! - búcsúzott a srác.
Néztem a bácsit, aki félve közelítette meg a padot, amelyen a néni ült. Rossz lábai ellenére letérdelt, és úgy mondta el, amit el kellett mondania. Áhítattal nézett a „menyasszonyra”, akinek szeme könnybe lábadt, reszkető kezével nyúlt a csokorért, és magához ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. A lányuknak hitt szimpatikus ápoló kis idő múlva odament, gratulált az „ifjú” párnak, és visszakísérte őket a falak mögé.
Az este még mindig ugyanazon a padon talált. Arra gondoltam, hogy bár mi nem azon falak mögött élünk, mégis hányszor elfelejtjük, hogy valaha megkértek minket, vagy megkértünk valakit. Ugyanazzal az áhítattal, szerelmesen mondtunk/vártunk „igen”-t mint az előbb ők, aztán az évek elmúltával pusztán lakótársak leszünk. Morgunk, mert üresen tette vissza tejes dobozt a hűtőbe. Mert megvette a huszonhatodik kozmetikumot. Mert széthagyta a zokniját. Mert megint nem vitt magával lakáskulcsot. Mert papucsban vitte a gyereket óvodába…
Talán tényleg nem lenne butaság néha megismételni a lánykérést. Nem drága csokrokkal, akár csak egy szál vadvirággal, a gesztus kedvéért.
Újra a két öreg jelent meg a szemem előtt, és ostoba módon én is szerettem volna olyan „stikkes” lenni, mint ők. Egy bibliai idézet jutott eszembe: „Boldogok az együgyűek, mert övék a mennyek országa”