Vénségedre is szép vagy,
méltóságteljes és büszke,
ahogy a park közepén állsz,
jól elterpeszkedve.
Nehéz ágaid talán
nem a súlyok húzzák,
inkább évszázados titkok,
melyeket mesélni tudnál.
Ki tudja hányan ültek le
előtted, hogy hűs árnyékodból
erőt merítsenek.
Ki tudja hány pár, hány
remegő szív már, ki szerelmet
suttogott el görbe lábadnál.
Ki tudja akkor milyen idők jártak,
mikor ágaid a naptól
részegülten az ég tetejére hágtak?
S ki tudja mi az, amit belül
érzel, most hogy két ügyes kéz,
lassan komótosan fűrészel.
Elmúlsz létezni, s leheleted
párája sem marad,
Ki tudja, talán szép életed
volt itt a csillogó kék egek alatt. |
