Verseimet olvasva csak így szólnak: ÁÁ- lom.
De nekem mindegyikben ott lapul egy álom.
A sorok közt sajnos sokszor rém- ül.
Amitől az olvasó mindig megrémül.
Nem értenek meg, de már nem is akarom.
Emiatt már nem feszül ökölbe a- karom.
Azt hiszi az ilyen, az életben mindent meglel- ő.
S tudtán kívül szavaival, engem meg- lelő.
Csak azért ilyen elítélő.
Mert azt hiszi Ő elit- élő.
Mert a jutalom annak sokszor maró.
Ki „verseket” papírra ma- ró.
De lelkem attól egyre inkább szépül.
Ha a sorok végén a rímekből egy-egy szép- ül.
A vesszakok közt aki olvas, az táncol.
Örömöm ekkor miben mérhető? Tán- col?
Senki nem ér többet, sem ti, sem- mi!
Nincsen köztünk különbség a világon semmi!
Csak az, hogy aki ír az magát kiismeri.
Míg más gondolkodik, őt ki- ismeri? |
