A látogató

I.

            A látogatónak semmi sem jelzi, átlépte-e már a szabad világ és az Intézmény közötti határt.

           Régóta ballagok a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is elég közel – tanyák fészkelnek a szikesek, kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő vetések alatt.

            A csatornákon átívelő hidakon látni először betont és vaskorlátot, bár előbb is megbújhatott már a bodzás, akácos, cickafarkos árokpartok mentén egy-egy rácsozat, hogy figyelmeztesse a letérőt, és visszaterelje az útra. Nem tudom. Nem álltam meg sehol, nem bóklásztam erre-arra. Hosszú utakon, mikor úgy érzi az ember, hogy időtlen-idők óta gyalogol, mikor gondolatai nem futnak már vissza oda, ahonnan elindult, nos, ilyenkor beszűkül a tudata. A szomjúságtól..? Fáradtságtól..? Szédülékeny lesz, látótere peremén elmosódnak a részletek, és igyekszik az út közepén maradni: ott gyorsabbnak tűnik a haladás, a zuhogó napfény élesen rajzolja ki a salakrögöket, minden egyes kődarabkát, madártollat, szénaszálat, aszott békatetemet; futnak eléje, s már át is lépi őket. Mikor azonban megáll, s zsebkendővel szárítgatja a verejtéket, szembe fordul a lengedező széllel s hűvösétől észhez tér valamelyest, döbbenten látja, hogy már jócskán bent jár, drótfonatok, magas kerítések, rácsos kapuk között, a nyári telephely szívében.

            A kapuk résnyire nyitva, nem áll egyiknél sem őr, vagy másvalaki, akit ha itt látnék, nem csodálkoznék... Furcsamód nyomaszt hiányuk… Szorongva, szinte bűntudattal csusszanok át a rozsdás rácsok résein. Mintha figyelnének, távolról... Gondolom, van erre megfelelő eszközük...
           A ketrecek útvesztőjéből előbukkan egy mosolygós, kerek arcú fiatalember, és a kezét nyújtja:

            – Isten hozta..!

           – Jó napot..!

            – Későbbre vártuk...

            – Egyenesen ide jöttem.

            – Gyalog..?

            – Gyalog.

            – Nem kellett volna sietnie...! – Erre nem tudok mit mondani. Siettem..? Nem siettem. Vagy mégis..? Mindegy. Itt vagyok.

            – Jól van, jöjjön, megmutatom a helyét!

II.

            Távol lenni mindentől, elfelejteni mindent, nem törődni „semmi mással, csak a beojtott virággal” – mondhatom: nem nehéz. Néhány perc csupán, míg elhalnak a mosolygós fiatalember léptei, s kifakul az utolsó kép, mit róla őrzök: válla fölött hátranéz, mosolya vigyorrá nyílik, legyint, elfordítja a fejét, s rázkódó válla mutatja csak, hogy fékevesztetten röhög rajtam… Hangját nem hallom: mindenféle más zajt kelt a friss, meleg szél, felbúgnak körülöttem a rácsok, csettegnek a laza, ám biztos reteszek, vasrudakhoz koccannak a lakatok, s oldalt döngve-bongva nyelvel a széllel egy bádogbódé félig felfeslett teteje…

            Furcsa kéjjel tölt el a gondolat, hogy semmit nem kell csinálnom. Teendőim maguktól sorjáznak és oldódnak meg, semmiféle erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy összébb túrjam a sarokban a szalmát, számítva arra, hogy az éj azért hűvösebb lesz; hosszan elpiszmogok etetőtálkámmal, míg lekaparom róla az idők folyamán szagtalanná, seszínűvé szikkadt ételmaradékot, egy hajdani lakó nyomát talán – nem is undorodom, nem is gondolok rá… Életemben most érzem talán először azt, hogy csupán létezem, s minden mozdulatom, minden tárgy körül, minden, amit látok és hallok, nem létezésem korlátja, hanem jól illeszkedő építőeleme…

            Próbálok józan maradni, felmérni az új helyzetet, az állapotot, amibe önként cseppentem – ám nem tudom, mi a Józanság… Ha megmérném ketrecem szélét-hosszát, akkor vajon józanabb lennék, mint ha nem mérném meg..? Ha fel-alá járnék, az elérhetetlenné vált dolgok utáni vágy szomorú extázisában, tekintetemmel a rácsokon túli „szabadságot” fürkészve, vajon józanabb lennék, mint most, mikor ülök csak, lehajtott fejjel, elnehezedő pillákkal, a szalmán, s egész egyszerűen csak engedem pupillám mélyére hatolni a földről visszaverődő, szürkülő fényt minden üzenetével együtt, hagyom lágyan eltűnni a sötétben, amely lassan kibomlik körülöttem, és puhán betakar..?

            A szél az, ami felébreszt. Mintha láthatatlan kezek ráznák a rácsokat, s dörömbölnének minden hullámlemezen, s körül az üres ketrecek oldalán, rozsdás vasain… Egészen átfagytam. Kabátommal takargatom azt a kis meleget, amit alvósarkom tegnapról megőrzött: oda is be-becsap a szemetelő, reggeli eső. Mintha e tavaszi felhők földig nyúló pászmái szőnék, az elmosódó háttérből lassan megformálódik, közeledik a fiatalember alakja. Gumicsizmáját is takarja igen bő esőköpenye – most nem mosolyog. Ételt hozott, kelletlenül bök a tálkám felé, türelmetlenül topog, míg a rácshoz nem illesztem, hogy belezúdíthassa a híg kását, majd – egy morcos pillantást villantva rám – szó nélkül távozik. Ha nem hallanám csizmája cuppogását a mélyülő sárban, látomásnak is vélhetném, amint feloldódik az esőszálak szövetében…

            Eszem, ha van mit. Néha – egyszer reggel, másszor este – megfeledkeznek rólam, vagy más dolguk akad, nem tudom… Ilyenkor nem eszem. Barátkozom az éhséggel, s az Éhség barátkozik velem. Nincs jelentősége, hisz egyszer úgyis megszűnik. Érdemein felül semmivel sem foglalkozom: felemelem, leejtem – és kész. Van úgy, hogy túl sok figyelmet szentelek a rácsoknak, s érzem: bordáim már vasrudak, s minden lélegzetvétel rozsdapikkelyeket dörzsöl le, horzsolódik, fáj a tüdőm, fémhártyává válik, s hopp! – már ketreccé válok magam is, lakó nélkül, üresen, csengek-bongok, zakatolok a szélben, céltalanul csapkodok hullámlemezeimmel… Nehéz elkülönülni a jól ismert dolgoktól. Minden a részemmé válik, s mindennek része leszek… Felemelő érzés, szédítő… Így alszom el mindig, eszméletvesztve…

            Aggódnak értem. A minap maga az Igazgató is megjelent, a mosolygós fiatalember kíséretében, s hosszú, komor szónoklatot intézett hozzám, miszerint csak saját felelősségemre maradhatok, és hogy nem felelnek a beláthatatlan következményekért, és hogy a törvényes szempontokat figyelembe véve alá kellene írnom a nyilatkozatot, meg hogy lám, kinyitják az ajtót, s akkor távozhatok amikor akarok, s egyáltalán nem érti, meg hogy legyek tekintettel az ő igen kényes helyzetére, ebben a pozícióban nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen jöttment stb., ne éljek vissza a nemtudommármivel, s legalább szólaljak meg, a kurvaistenit az ilyen eszement városi kurafinak..!!

            Úgy hittem, helyben infarktust kap. Nem történt azonban semmi, végül is… semmi. A fiatalember szemrehányó tekintettel felém köpött a rácsokon keresztül, majd átkarolta az Igazgatót, s gyengéden eltámogatta a közelemből.

            Nyitva hát az ajtó. Tudom. Nem számít. Egy dologgal több, amivel foglalkoznom kellene… és ugyebár ebből a szempontból mindegy, hogy zárva-e, nyitva-e… Azt hiszik, ez a szabadság..?! Hogy ez határozza meg szabad vagy nem szabad mivoltomat..?! Az Igazgató..! Hmm… Egykori osztályfőnökömre emlékeztetet, aki történetesen az irodalomtanárom is volt… Önelégülten sétálgatott ketrecem körül, be-benyúlt, átvette szép kis fogalmazásaimat, bólogatott, s viszonzásul tálkámba zúdította szép, kerek kis ötöseit. Jól megvoltunk, magam is önfeledten róttam kis köreimet, majd ugyanilyen önfeledten, eltelve az iránta való bizalommal, egyszer szépen kisétáltam a nyitott ajtón… A legközelebbi órán szinte eszét vesztve rontott az osztályba. Megsajnáltam őt is, mint most az Igazgatót: még nevemet is elfeledte, hisz asztalcsapkodás közepette csak Hogyképzeledezt, Felforgatóelem, Aztánmegnézhetnédmagad voltam neki… Hmm… Létezett egyáltalán..? Dühe, gesztusai, pozícióféltése álom-élményeimhez volt csak mérhető. Nem fontos. Nem változott semmi. Jobban fáztam talán picit a ketrecemben, jobban be kellet takaróznom, s kulcsaik ide, kulcsaik oda – elmentem, mikor úgy éreztem, itt az idő.

III.

            Itt az idő. A reggeli kását még maradéktalanul megeszem, majd – anélkül, hogy körülnéznék, vagy bármit is mozdítanék – csendben kisétálok az ajtón. Érzem: figyelnek, távolról... Gondolom, van erre megfelelő eszközük… Sehol egy lélek. Őr sem, senki sem… Üres minden ketrec. Nem valami felkapott hely: egyedül én vagyok itt látogató..?

            Észre sem veszem, mikor maradnak el mögöttem az Intézmény létére utaló utolsó rácsok, drótkerítések, szögesdrót-gomolyagok… Az árkokon átívelő hidakon már semmi jele, hogy oda tartoznának. Hosszú utakon elfásul persze az ember, s nem figyel már egyébre, csak arra, hogy az út közepén maradjon, ahol gyorsabbnak tűnik a haladás, ahol élesebben rajzolódnak ki a salakrögök, kődarabkák, ahol gyorsabban rohannak feléje s tűnnek el mögötte az út apró részletei anélkül, hogy különösebb figyelmet kellene fordítani rájuk… Nehezére is esne a látogatónak mindenre figyelni, hisz élesedik a napfény, ellustul a szél, s a fülledt, sárgába ért vetések között kénytelen megállni kicsit, hogy letörölje zsebkendőjével az arcát csíkozó verejtéket…

            Vaksi, fény- és verejték-marta pislogása közepette alig is ismeri fel a hídon utána-feléje rohanó alakokban a Mosolygót és a hadonászó Igazgatót. Valljuk be: ideje se nincs rá, hisz az ordibálók buzdításától megveszett kutyák – íme – már utol is érik, s mély hörgéssel rugaszkodnak a torkának.