Nem kérek mást, csak értselek, Magam ellen is féltelek, Lelkem lelkébe rejtelek.
Kútba ugrok a kútban érted, Mégse érted, Mert nem is kérted! Hogy csak így tudok megmaradni, És adni, adni, adni, adni...
Búcsúnkko r majd hozok mezei virágot, Veszek neked mézeskalácsot, Tükr öset, Minden démonod elmehet! Mert véget ér a tél is lassan, Alig várom, hogy elmondhassam, Hogy élj! Hogy élj! Hogy élj! És tölem sose félj! Annyi éjszakán ott a kéj, A hosszú téli szenvedély!
Mondo m éjfélkor, hogy elég mára, Felülünk mégis a körhintára, S csorduló könnyem – mégse full –, Önmagunk csillogó, nedves szemébe hull.
S ha leszállunk, csetelve-botolva követlek, csak némán tántorgok utánad, megmutatom, hogy hol a házad, fekete tik monya sárikjával képbe festlek, keretedből kibontlak, s kicsit, kicsit még azért teszlek-veszlek, mielőtt falamra felszegezlek. |
|
|
|
|