Nem tüzes szekéren, és nem az Égben,
nem úgy, mint Illés,
merthogy ő csillés
volt a bányában, tizennégy évesen.

Tíz és fél órát tartott az út. Gyalogolt...
                         egy nagy sipkába'
                         ment a siktába... -
Hajnalban hamut szórt lába elé a Hold.

Ezerkilencszáz és harmincvalahányban:
ment, ment a gyermek
sírt a rengeteg
és kék és lila játszott a lábában.

Mert nem volt cipőcske; ez nem népmese,
                             mezítláb, de ment.
                             Az ághegyen, fent
kísérte őt a hold merev fém-szeme.

Erdőn ment s a mezőn ment, át a „rónán”..
Epreket evett
édes-meleget.
A csehi dombokon járt már kora délután.

S azután: tizenkét óra a mélyben.
                           Amikor feljött
                           sietve fürdött
s máris indult haza az éjszaka szenében.

Hiába! Nem ért haza. Gyakran megesett:
ott a határba
apja s bandája
kaszálták már a hajnalharmatos füvet.

Marokszedőnek, ha már ott volt, befogták,
                            így mikor indult
                            rövidebbre rándult
lába alatt az út, s elérte a reggeli siktát.

Hát így! Ilyen volt a Papa gyermekkora;
nem volt ő Illés,
bányász volt: csillés,
s messze volt már a próféták kora.

Még csak annyit szeretnék elmondani én:
                             tudja, ki ismerte,
                             hogy az ő szíve
meleg volt, mint föld mélyén a szén.

S mert nekünk őrizte hite-reményét,
ígérem Papa,
mi se feledjük soha
finom kezed, tenyered óvó melegét.