Lehet, teljesen közömbös számodra, akkor is
Én levésem Neked azt, hogyan vergődött mellem
Vérző motorja pénteken, hazafelé menet!
Léptem százat, ezret, mentem, szálltam s nem sejtettem
Hogy semmibe ér lelkem; a törött szárnyú lepke!
Zakatolt és füstölt fejemben a sok gondolat,
S nem tudtam, ki fejti meg értelmetlen gondomat.
Ereimben szinte őt magát, Nietzschét éreztem,
Tagadtam, hogy vagyok, de sejtettem, csak lelkem beteg!
Együgyű szürke voltam, se fehér, se fekete;
Ezért, tudtam, a Magasság kiköp majd szájából,
Langyos vérkörömmel s tagtalan testemmel együtt!
Nem fogtam fel magamat: „Mi zaklat így, idebenn?”
A langy akart-e felforrni végre vagy a semmi,
A nihil akart a felszínemre törni éppen?...
Szőrös rémek nyargaltak nyivákolva mellőlem,
Mikor védett körzetükbe remegve beléptem!
Rettegve futottam, Ürességtől égőn égve,
Nem ismertem nyugalomra, ahogy Te, úgy én se!
Sötétség zuhogott egyre tompuló agyamra
S a vészesen muzsikáló ronda bogarakra,
Mik a korom árnyú, zörgő lombok gyökerinél
Egyre csak süllyedtek mély, s tudattalan álmukba!
Mint szellem, úgy osontak béna, csonka lábaim
Jöttek szemben, s nem láttak meg ismert barátaim!
Nem köszöntek, meg sem álltak, átmentek lelkemen,
Fejem borzoltam belülről…, s nem láttam testemet!
Elköszöntem Mikszáthtól, de agyam zenélt tovább,
S elértem régi barátom, Liszt hangszer-otthonát!
A nem működő mutatók éjfélt komponáltak,
Mikor végre elértem a piros orgonákat!
A nagy sötét semmi kacsintott vak szemeimre,
S remény-áztatott arcom hullt le kezeimbe, de
Ekkor föl, az űrbe néztem becsukott képemmel,
Majd kinyitottam a fekete, kábult réseket
S a pontok nevetve tükrözték vissza képüket!
Nem találtam én, mi lehetett akkor nyugodtabb:
Az odafönn villogó, tűzzel fénylő csillagraj,
Vagy a lámpások mögötti űr, a setét semmi,
Mely ugyanakkor mégis minden volt: Szellemi!
Ó Magasságbeli! Nem merlek megszólítani!
Kérlek, üvöltsd ki Te magad teljesen bennem, mert
Nem bírom már e gőzerőt magamban tartani!
Kiálts rám szelíden, hogy ne ily részeg langyosság,
Legyek inkább egy reménykedő égő lázasság!...
Tíz év volt egy pillanat, szemem, míg Fönt megpihent.
„To be or not to be!”, hangzott fel egyszerre bennem,
De az „or” helyett az „is” jött, s megértettem végre:
Akkor vagyok, ha nem létezek magamnak lenni,
Ahogy Jézus a fán, Aki értünk lett egy „semmi”!