hívogat a  ’48-as ifjak ünnepe,
hívogat Pestre a Dunához, új parkjához, 
a függöny-kapun át, s állok ott meglepve
 
fellebbent a kőbe álmodott függöny, 
parkjukban a nemzet volt színészei fogadnak, 
nagy pillanataik íme szobraikban maradnak
 
kikötve áll a színház, az új Nemzeti ! 
százkilencven évnyi akarat, s vándorlás után, 
mostantól végleges helyén, a Dunánál
 
épületét hajóra tette a képzelet,
orral-homlokkal a Vár és Szent Gellért hegye felé,
mutatva magát, ez hát a nemzeté !
 
hajója orra a víz sodrában, de állja,
úszik fel, fel, fel Budára,
szaggatva a szelet, híva egységre a nemzetet
 
felrobbantott elődje homlokzata egyben,
a múlt vízéből itt most félig felmerül,
fáklyákat gyújtott, s az emlékművek közé vegyül
 
a Nemzeti fejdíszében szárnyak a széleken,
s három toll szára, pihéi a tetőn,
talán ősi jegyek e képzelt táltos fejfedőn
 
bent már ég a láz, a nyitás zavara,
jöjjön hát mindenki e hazából,
az örök emberi madáchi szavakra
 
ez hát a Színház, a Nemzeti, 
legyen e naptól a miénk, a nemzeté,
legyen mindig mindenkié