Te vagy, aki mindig ellenáll! Te vagy, aki egyfolytában büntetsz olyan vélt bűneimért, amiket el se követtem. Ezt mondta. És befordult a fal felé. Másnap becézett. Harmadik nap értem-miattam vett magának valami jó dögös cuccot. Negyedik nap már szeretett benne, úgy, hogy lerúgta a csillagot az égről. Ötödik nap pihent, és kimosta a lepedőt. Hatodik nap csak hallgatott. Hetedik nap elküldött a jóbüdös francba...
Nem vagy egyedül! Ezt is írta. Mondta. A szavak ugyanazok voltak, de mindenkinek valami egyebet jelentettek, mint maguk a szavak. Az idő szép volt, a kutya sétált, utána tappancsot mosott, volt virsli ebédre és pizzamaradék, sovány tehéntúró és mustár.
Ő pedig gondolkozott, hogy éri meg? Maradni, vagy elfutni gyorsan, gyáván, mielőtt szomorúvá válna még jobban az ég. Maradt.
A szeme felhős folt, az ajka cserepes, hívták halak, vizek, hegyek, zenélő fenyvesek, rókagombák, de nem ment! Kent még egy szelet zsíroskenyeret, és eldöntötte, hogy akkor megy majd, ha menni akar. Hagymával jó volt.
Becsukta mind a két szemét, és elképzelte, milyen is lenne, ha el is menne, és mégse menne, de tovább nem jutott. Kopogott a takarítónéni, felmosóvizet kért. Aztán jött a villanyóraleolvasó, gyönyörű, kívánatos, álomszép lány. A fürdőbe ment, megmosdott jó hideg vízzel, kiöntötte a poshadt kávét, amivel a lányt akarta eredetileg megkínálni, és elengedte maga mellett az életet.
Megint.
Ak kor is elengedte, amikor darázsderekú, akkor egyetlen igazi szerelmével táncolt, vagy egész éjszaka csókolózott egy teljesen idegen toronyház legfelső emeletén, nála volt akkor is, amikor otthon éppen őt búcsúztatták seregbevonulás előtt, és ő nem volt sehol, mert akkor neki az a lány kellett, és annyira kellett...
Ilyen volt.
Hanyatfeküdt a fűben a cseresznyefák alatt, nézte az eget, fantomfigurákat képzelt a felhőkbe, és mit tudta ő akkor, hogy nimbus, cumulus, vagy stratocumulus. Akkor csak azt a lányt tudta. Akiről végül is nem tudott meg semmit. Mert az akkor szűzen akart férjhez menni, de csókolózás közben döfték ki selyemblúzát a mellbimbói, és mert az agyát kristálytisztára mosta egy költözés, mert elsírta magát, hogy nem tud csárdást járni, fájt, hogy majd búcsúkorra igértek neki egész napi kapálásért néhány fillért, amit akkor jóformán még nem is értett.
A szavakon gondolkozott, amik neki is, másnak is teljesen egyebet jelentettek. Neki száguldó lüktetést, emberfeletti ritmust, kúszó-mászó szenvedélyt, sírást, álmot jelentettek, olyanokat is amik megszakadtak, padláson mosógépet, tévét, angolvécét, vetítőgépet... másnak meg azt, hogy a nagy, de gyönyörű semmi közepén megjött a kenyeresautó, vagy hogy ki kell vinni egy levelet a keskenyvágányú „uzsonnásvonathoz”.
A szavakon gondolkozott...
A szavakon. Azokon gondolkozott.
Töltött magába kevés vizet az agyagkorsóból, kortyolt belőle, kiöntötte a többit a diófa alá.
Tanulni szeretett volna. Mindent. Nyelveket, fizikát, matematikát, mélységet, embert, Istent, szerelmet, szenvedélyt, égést, porig.
Egyik nap apám letett az asztalra egy gyufásdobozt. Apró, sodort – inkább kihúzott, kinyúzott – vitézkötéses betűivel (bányász ember volt és úriszabó) az állt rajta: „Mikháza község ezen régi temetkezési helyén e jelt az ősök iránti hálás kegyeletből állíttatta az utókor. 1900”
Ettől megtanultam Mikházát. Mindent, amit arról a kis, kopott, bekecsalji, magábaszürkült faluról meg lehetett tanulni, ahová nagyanyám költözött, miután kiderült, hogy anyámmal nem igazán értik meg egymást. A kolostort is (ahol ma is bolondokháza működik, azt mondják, aggmenyház), Kacsó Sándort, Sikó bácsit, akinek (mert brigadéros volt) kapáltunk is, fűmagot is arattunk sarlóval, gyomláltunk is, mindent elkövettünk. Pénzért, persze, hogy búcsúkor legyen amivel felülni a „ringispílre”.
Kájoni Jánost is megtanultam, a zenét, a rováslejegyzéseit, a ferences szerzeteseket, s a bolondokat, akik az egész környéken felvágták szelet kalácsért (alkoholos italt nem volt szabad adni nekik) pirosbetűs ünnepekre a fát.
És „élveztem” az életet. Az új életet. És a szavakon gondolkoztam.
Olyan szavakon, amiket alig értettem igazán.
Meghalt Kálmán bácsi. Ő vágta le az elnőtt füvet a kertünkből, ahol gyümölcsfák is voltak, tőlük hordtuk a „jó kútból” a jó vizet, inni, mert fejet mosni már csak Nyárád-vízzel volt szabad. Az volt a jó. Néha friss, finom házisajtot hozott érte.
Szóval meghalt. Elment. Felakasztotta magát. A halottkém azt mondta: ez tényleg igazi öngyilkosság volt, el is élvezett. A körorvos „látnok” még szólt két szót a szikrázó szemű maradék feleséggel, aztán azt mondta: vihetik!
Én meg a székelykapukon gondolkoztam. Állíttatta Balogh Ferenc és neje, Margit, Isten segedelméből 1929-ben. Indás, életfás, lélekmadaras, csodaszarvasos kapukról, amik állítólag középkori udvarházkapuk torzult maradékai. Ugyan!?
Székely porták bejáratai voltak azok már akkor is, amikor még nem voltak bekerítve a kertek.
Így gondolkoztam a szavakról.
|
|
|
|
|
