Szánalmas, botor tett volt, hogy megöleltelek,
Szánalmas, naív érzés volt az, hogy szerettelek.
Kételyek özöne, de szembe kell néznem vele,
Egy szerelem, melynek sosincs vége és eleje.

Emlék ködben kutatok a régmúlt árnyai között,
Mikor szivembe ez az érzés mélyen beköltözött.
És kutatok a homályban, mikor, s hogy lett vége,
Nem kérdezem magamtól, hogy vajon megérte?

Aranyserlegből mérget ittunk tévedésből bor helyett,
S mert az íze finom volt, és a hatása késleltetett,
Boldogságot álmodtunk mi az ital bódító, zamatától,
Szerelmünkre úgy gondoltam, hogy igazi boldogság volt.

Később tudtomon kivül te csak a forrás friss vizéből ittál,
Bornak álcázott méregből csak az én serlegembe adtál.
Máig talány a számomra, hogy tudtad-e; mit iszok, méreg,
Vagy a serlegembe öntött italt könnyű fimon bornak vélted?

A lassan ható méreg idővel átjárta egész testemet,
Örökre marandóan roncsolta szét, ölte meg lelkemet 
Nem tudom, megölni akartál, és tudtad-e mit iszok,
Vagy kedveskedtél finom itallal, amikor megszomjazok?

Az igazságot már régen nem kérdezem, nem firtatom,
Testem, lelkem megmérgezve, nincs számomra irgalom.
Botorság volt tőlem, hogy vakon szerettelek végig,
De a beléd vetett bizalmam elkísér engem az égig.