Isten azért adta a szerelmet, hogy általa megismerjük Őt és megtapasztaljuk az imádat legmagasabb fokát, amit csak Isten érdemel meg - és az, akit szeretünk, mert ő maga az Isten nekünk.

Amikor a szerelmünk mellett állunk, Isten mellett állunk, amikor a kezét fogjuk, Isten kezét fogjuk. A szeretett lény szava Isten szava: a legszentebb Evangélium. Tettei pedig feljegyzésre méltók.

Oltárt is építünk szerelmünknek - hol a valóságban, hol csak magunkban. S amikor megépült, felékesítjük, ajándékokat viszünk elé, selymet, virágokat és a szívünket. S amikor letérdelünk az oltár elé, már látjuk is őt, ha megérintjük az oltárt, az ő kezének puhaságát érezzük, és ha lehajtjuk a fejünket előtte, akkor meghalljuk a hangját: a legszebb, legédesebb muzsikát, amilyet a legzseniálisabb zeneszerző sem tud komponálni, mert ez az ő hangja.

És amikor elhívjuk és megmutatjuk az oltárt a szerelmünknek, azt mondjuk neki:

- Nézd, Kedvesem, ez Te vagy. Amikor messze jársz, ebben vagy jelen, ebben látlak, hallak, érezlek. Ezek nem tárgyak, nem holt anyagok, hanem élő, érző lények, amelyek a szerelmünkből táplálkoznak, a szívünk melege élteti őket. Én építettem a Te tiszteletedre, imádatodra, s a Te lelked teremtett a holt anyagból Életet. Fogjuk hát meg egymás kezét, nézzünk egymás szemébe és öleljük át egymást itt, szerelmünk oltára előtt, hogy az még szebb, még gazdagabb, még fórróbb legyen - mint mi is. Azután menjünk el sétálni és mondjuk el a szélnek és a madaraknak, hogy boldogok vagyunk, mert nekem vagy Te s neked én. Nem több, nem kevesebb. Az elég. A minden. S amikor a séta végeztével visszatérünk az oltár elé, az aranyfényben fog tündökölni és bevilágítja a moslyunkat.

"Égigérő szerelem!" - szokták mondani, s mindjárt meg is kérdezik: "Ez mind szép, de hol vagy te?!" A válasz: "Sehol." "Hogy lehet ennyire megalázni magad?! Miért?" Azért, mert a szerelem a legmélyebb alázat, önmagunk legteljesebb feladása a másikért - Istenért. Felolvadás, megsemmisülés Istenben, átalakulás Isten felé. Felolvadás, megsemmisülés a szerelmünkben, egyéválás vele. Ebből születik a legteljesebb azonosság, a legszebb egység, amikor már valóban nincs két test és két lélek, hanem csak egy, ahogy meg is van írva: "...és lettek egy test, egy lélek."

Ha Istenhez szólunk, kevés szó elég; a legtöbb esetben nem is kell szó, csak vágy, akarás és hit. Ha mellettünk van, akit szeretünk s aki szeret, nem kell semmi szó, csak vágy, akarás és hit - őbenne, a szerelmében, az örökkévaló egységünkben.

Amikor szeretünk, Istent szeretjük, amikor megtaláljuk őt, Istent találjuk meg. A szerelem út a Kedveshez, s rajta keresztül istenhez. A szerelem igazság Kedvesünk felé, akin keresztül Isten igazságát ismerjük meg, s ezáltal mi is igazakká, jobbakká és bölcsebbekké válunk. A szerelem soha nem múló Élet is Kedvesünkkel, amely nem szűnik meg a földi test halálával, hanem tovább tart az idők végezetéig. mintahogy Isten léte és szeretete is végtelen.

A szerelem üdvösség és üdvözülés, ezáltal az Örök Élet kulcsa, amelyet én adok a szerelmemnek és ő ad nekem. Mert az Örök élet kapuját két kulcs nyitja, de csak egy kulcslyuka van a két szív alkotta bonyolult mintázat szerint. Ebbe kell beilleszteni ez egyé lett két kulcsot, hogy kinyíljon a kapu, és beléphessünk rajta az Örök Életbe, Istenhez.

A szerelem mosoly, ének és tánc, amelybe nem lehet belefáradni, mert ketten mosolyognak - egymásra, énekelnek- egymásnak és táncolnak - egymással. S minden mosoly, minden dallam, minden mozdulat élet és erő forrása, örökké tartó táplálék mindkettőjüknek.