A plüssfigura most éppen

nyelvet ölt nekem,

rózsaszín, hatalmas nyelvet.

Szeme gyöngy,

keze széttárva, mintha

repülni akarna velem.

Kék patakokban folyik le

plüssarcán a könny.

Ő az én lelkiismeret-plüssfigurám.

Ő figyel

a nyomtató elől,

vajon most tényleg dolgozom,

valami nagyon fontosat teszek,

vagy csak emel

bennem egy papírsárkányt a szél

az íróasztalon.

Olykor az ágyamra telepszik,

és ott is folyton

figyeli, ahogy néma könnyeim

magamba fojtom,

ha úgy érzem, ami a függönyön

áttűz, a fény

nem elég nekem, s hogy több

jöjjön át a rojton,

bármit teszek, vagy bármit mondok,

már nincs remény.