Kopott mázú tányér. Ebéd.
Már nem kell kapkodnom.
Nem lapátolom. Falatozom.
Ráérek. A menetrendet 
még nem néztem meg.
Vagy húsz év múlva, talán.
Rágcsálok, nyammogok.

Az ablakok közé kellene 
néhány szál virág. Ég tükre.
Áh! Festményt az ablaküvegekre:
Az álmaimról. Idézett lázukról.
Az elveszettekről. A majdaniakról. 
Az álmomban álmodottakról.
Evilágiakról. 

Akkor az ebédnél szép 
lenne az utcakép, a házak.
Kő, tégla, pala, cserép, aszfalt.
Ezektől az ebéd fele nem kell.
Kiemelt zöldövezet. Buda.
Hatsávos decibel őrjöngés.
Igaz, a mentőállomás közel.

Gondoltam, egy szál lángot
gyújtok minden éjjel. Mécsest. 
A lángba, a szemhéjamra belül 
mázolok igazi zöldövezetet.
Luxus-szmog nélkülit.
Autók, buszok, villamosok.
Eltűnnek, csend. Meditálhatok.

Rágcsálok, nyammogok.
Ráérek. A menetrendet 
még nem néztem meg. Minek.
Vagy száz év múlva. Talán.
Eltűnt utca, aszfalt, bomló vakolat.
Nézem az ablakokat. Tárlatomat.
Szivárvány mázú tányér. Ebéd.