Hónapok szállnak, Évek telnek, S én nézemn a tükörben Az arcképemet.
Itt egy kis vékony ér, Ott egy kis ráncocska. Minden nappal-hónappal, Több lesz a barázda.
A gondok, mint egy tükörkép Megjelennek arcomon. Szeretném, ha nem így lenne, És ez fáj nekem: NAGYON!
Nehéz elfogadni a múló éveket Nehéz elfogadnom, hogy: Nem vagyok már kisgyerek.
Ha megyek az utcán És rámsüt a nap. Meglátom az aszfalton Az árnyékomat.
Az árnyékom sem olyan, Mint húsz éve tán. Görnyedtebb, szélesebb S nem olyan fürge már.
Árnyékom elnézem, nézegetem. S elgondolkodva észreveszem, Hogy: NEM ÉL azonos életet velem.
Idefut-odafut, ugrándozik Mintha nem fájna semmit, úgy bolondozik!
Lepkéket kerget, Kutya után szalad, Előre fut - visszajön És úgy hívogat: - Gyere játszani! - Legyél vidám! - Legyél újra gyermek, e gyönyörű nyári délután!
Lábam újra mozdul! Arcom mosolyog! S akkor értem csak meg: Újra fiatal vagyok!
Fiatal vagyok, s az égen lebegek? Ezért érzem könnyűnek öreg testemet? S akkor veszem észre! HOL-HOL IS VAGYOK? A MENNYBE KERÜLTEM ÉS OTT BOLONDOZOK! |