mire elmentek a mohamedek,
megjöttek a hegyek,
és már gyárthatom is a kérdéseket:
miért rúgom fel azt a ki szeret?
miért pisilem mindig szembe a szelet?
s arcomra csapódik a felismerés:
felkiáltó a jel! és nem görbülés.
nincs véglet, nincs békülés
józanodik bennem a szédülés;
én már nem kezdek neki maradandónak.
nem állok ki megmondónak,
értékét se keresem már a szónak;
se templomot, se kurvát nem építek többet
se azt a bizonyos érzelmi többet,
ami talán összehozhatna minket;
maradok magam az enigmában.
nem bízok a nemi vágyban,
nem hiszek a genetikában,
és még csak nem is csalódtam ebben a mai világban;
magamban se igazán, nem hát még másban.
de elhordom most a hegyeimet.
próféták ne mozgassanak engemet!
röpködő madarak ne igérjenek
nekem hűséget, fészket, szerelmet;
én kiterülő föld leszek.
fújjanak át rajtam a szelek!
ne legyen mivel bántanom azt
aki még ígyis szeret.