Mikor a nagy falióra éjfélt ütött, a vendégek lassan elindultak hazafelé. A bál, mint mindig, most is csodálatos volt. Hiába, a Weserburg családnak mindig volt pénze a hatásos ünnepségekre. Az öreg Weserburg, aki egyes pletykák szerint már 100 éves is megvolt, állandóan talált valamilyen indokot a mulatozásra. A család még az utolsó cseléd születésnapját is egy ilyen hatalmas partival ünnepelte meg. Angol szokás volt ez, amit az öreg még ottani tanulmányai idején sajátított el. Az otthoniaknak tetszett, és hamarosan itt, Kölnben is szokássá vált kirúgni a hámból. A környékbelieknek eleinte nem tetszett a dolog, de később hozzászoktak az egész estés tivornyákhoz, és az örökké tartó zeneszóhoz. A muzsika egyszerűen fantasztikus volt. A fiatalabb Weserburg lány olyan hanggal áldatott meg, amihez foghatót Németországban még sosem hallottak. Senta – így hívták a lányt – rendszerint későn kelt fel, és korán feküdt le. Rengeteg mézet evett, mert meg volt győződve annak jótékony hatásáról. Ehhez általában teát fogyasztott, de nem akármilyet. Az apja egyenesen Angliából, az öreg egykori szálláshelyéről hozatta a nedüt. A lánynak volt egy testvére, Katrin, akit viszont inkább a korszak politikai problémái érdekeltek, mintsem a tündérvilág szépségei. Nem volt ő se szép, se csúnya. Átlagos, német parasztasszony is lehetett volna. Vonásai egyáltalán nem hasonlítottak egy Weserburghoz. A két lány apja volt az öreg gróf első fia. Ez a négytagú család – mert a férfiak felségei már meghaltak – együtt élt néhány cseléddel, illetve pár inassal. Életük csak a mulatságból és a nemtörődömségből állt. A szolgálok számára arany életet biztosítottak, akik hűséges munkájukkal meg is hálálták a törődést. A furcsa család élete a normális mederben folyt, még a világégés szörnyű évei alatt is. Mikor dúlt a nagyháború, akkor sem változott semmi, csak a vendégsereg csappant meg jelentős mértékben. De a háború egyszer véget ért, és Kölnbe visszatértek a nemes családok. Aztán jöttek a nehéz 20-as évek, de a Weserburg mulatságok csak maradtak. Azonban az önpusztító élet előbb vagy utóbb mindig megbosszulja magát. A Weserburgok végzete 1927-ben, egy szmokingos férfi képében jött el.
Mikor már az utolsó vendég is elhagyta a termet, az udvaron tolongó tömegből kibukkant egy ember, aki minden áron be akart jutni a villába. Átverekedte magát a hazaindulók tömegén, majd belépett a hatalmas, üvegfalú nagyterembe. Odabent a pincérek már leszedték a terítékeket, a szobalányok pedig a padlóra folyt pezsgőt igyekeztek feltakarítani. Az egyik táncosnő kitekeredett pózban feküdt a színpad tetején. A látogató szeme egy pillanatra megakadt rajta, majd újra az eredeti céljára összpontosított. Odasétált az asztalhoz, és félig elszívott cigaretta után nyúlt. Mielőtt azonban felvehette volna, az egyik szobalány felemelte azt, és egy hatalmas vászonzsákba dobta. Az idegen egy pillanatra szúrós tekintetével a lányra nézett, aki a rémülettől hátrahőkölt. Rég látott már ilyen szigorú, ilyen elnyomó tekintetet. -Az ördög maga – gondolta magában, majd visszatérve eredeti munkájához odébbállt az asztaltól. Az idegen végre levette a kalapját, és lerakta a kiszakadt terítővel borított asztalra. Kabátját kigombolta, majd leterítette egy székre. Egy férfi volt, mélyen átható tekintettel, melyből csak úgy áradt az uralkodni akarás. Körülnézett, majd megindult a lépcsőház felé. Miközben felbaktatott, végignézte a falon sorakozó festményeket, amik a Weserburg ősöket ábrázolták. Miután felért az emelete, találomra bekopogott az egyik ajtón. Zárva. A következő újra zárva. A harmadik már nyitva volt. A két Weserburg lány apja feküdt a szobában, mellette két félmeztelen nő. Ruhadarabjaikból ítélve táncosok lehettek. Továbbmenve, az idegen megérkezett az öreg gróf szobájához. Az öreg éppen a fiatal lány gramofonra felvett énekét hallgatta. Kezeiben kártyalapok, dobókockák, és egy sakkfigura. Az idegen férfi minden további szó nélkül a férfihoz szólt. -Ha ma éjszaka az unokája azt mondja, hozzám akar jönni feleségül, akkor maga nekem adja őt! Az öreg felnézett, egyenesen a férfi szemeibe. Az erőszakos tekintet őt is megrémítette. Az öreg már rég nem volt abban az állapotban, hogy komolyan tudjon reagálni. Arcát már felszabdalták a hosszú évek alatt felgyülemlett ráncok. Számára a valóság egy dobókocka volt, melyet egy kártyalapra dobált minden egyes éjszaka. -Ha megteszi, viheti az aranyhangút. – vágta rá a felelőtlen választ. Az idegen megindult a dalos pacsirta szobája felé, és mindent maga mögött hagyva, átlépett annak álomvilágába.
Már javában elmúlt hajnali három óra, amikor az ismeretlen kilépett a szobából, oldalán a fiatal Senta-val. A fiatal lány odalépett a nagyapjához, majd egy csókot nyomott az orcájára. -Nagyapa! Nagyapa! Szeretnék férjhez menni! Nézd a lovagom! Háta mögött a férfi arca elégedett mosolyra hajlott, de inkább volt ez káröröm, mint öröm. A gróf lassan kezdett magához térni, majd homályos tekintetével a fiatal lánykát kezdte bámulni. Fel sem fogta, mi is történik. Kezéből kiejtette a kártyákat, és mély álomba szenderült. Ekkor a férfi szembe fordult a lánnyal, és odasúgta a fülébe: -Sosem lehetsz az enyém. Sohase. A lány arca remegni kezdett, majd sűrű könnycseppek hullottak alá a padlóra. A férfi lassan fokozta szenvedését: -Nem lehetsz már nélkülem boldog! Lásd be, neked véged nélkülem. – majd mélyen a szemébe nézett – Minek élsz így tovább? Minek? A lány kirántotta kezét az idegen csuklói közül, és a lépcső felé rohant. Megállt a korlátnál, majd felüvöltött. -Minek így élni?! Aztán egyetlen mozdulattal átvetette magát a fakapaszkodón. Egy nagy vázára esett, ami kovácsoltvas ráccsal volt körülvéve. A kiálló vasrudak keresztülmentek a tüdején, akár kés a vajon. Utolsó erejéből mély, fröcsögős hangon nyöszörgött, míg ki nem szállt belőle az élet utolsó dekája is. Az idősebb lány kilépett a szobájából, és szembetalálta magát a szúrós tekintetű idegennel. Pupillája kitágult, majd berohant a szobájába. Az asztaláról felkapott egy ollót, amivel reggelente mindig megigazítja a haját. Döfésre emelte, majd mélyen az idegen szemébe nézett. Szétnyitotta az olló szárait, majd a nyakához emelte. Szó nélkül átvágta a saját torkát.
Hogy pontosan mi is történt azon az éjszakán, azt senki sem tudja. Családi tragédia volt ez, mely megrázta egész Kölnt. A hatalmas mulatságok véget értek. Nem szólt többé a zene. Az öreg gróf két évvel később belefulladt egy hordó borba. Az apa, aki nem tudta elviselni gyerekeinek elvesztését, beugrott a kertben lévő kútba. A pletykák szerint a kút már kiszáradt, és a nemes úr lassan éhen halt a sötét mélységben. A Weserburgok kivesztek. |