Lomtalanításkor az ember
néha váratlan, furcsa tárgyakra lel:
a piros camping gázpalack alatt,
de még a molyrágta pokrócok felett;
megtaláltam régi írógépemet.

Lám csak, no lám,
még megvagy vén Erikám? –
gondoltam, miközben a billentyűzetre fújtam,
s az évtizedes, finom por úgy szállt fel,
mint a sokáig visszatartott, s kifújt lélegzetvétel.

Ó mennyi hiába vele!
Mennyi csattogás, csilingelés, szalagcsere!
Mennyi hiába munka! Mi maradt? Semmi.
Betűk, szavak, mondatok.
Versek? Megsárgult írólapok.

S akkor szórakozottan
néhány betűt lenyomott az ujjam;
mintha zongorafutamot próbáltam volna
s a felcsapó betűkarokból néhány összeakadt,
mint elmebeteg monológjában a mondat.

S ekkor megláttam!
Nagy volt: akkora, mint az ujjam.
A betűkarok sűrűjéből mászott elő,
azazhogy, csak mászott volna,
de az összegubancolódott karok közé szorult,
igen, ő volt a pók; írógépem magányos lakója.

Hosszú lábai, mint két nagy M,
kapálózott kétségbeesetten:
s mert kövér is volt módfelett,
lábai centrumába függesztett teste
nagy B betűnek tetszett.

Egy pókcsalád lakhatta gépem,
erre gondoltam ekkor, s úgy véltem
a család egyik tagja, talán az apa - -
elkannibálosodott…
s elmémbe riadt felismerés futott:

Hiszen ez a szerencsétlen lény
pont olyan, mint én!
Gyorsan visszapöcköltem a gubancot,
de az egyik lába leszakadt,
s a betűkarok elsimuló sűrűjébe hullt.

Láttam: már a papírtovábbító hengeren
vonszolja magát…
igen, olyan, mint én: magányos, csapdába esett, kövér…
- megvártam, míg a megfelelő pozícióba ér -
...mi több: valójában én ő vagyok…
s a betűkar lecsapott.