amikor azt mondtad, csak a múlandóság ver bennünk tanyát, ott fekszem most én is azon a mezőn, valaki, Isten, itt marad velem, a fáradt március végi égbolt ablakában, csak a keresztre emlékezem, hisz minden mozdulatlan, rontó angyalokkal állok szemközt, velük hosszan, itt minden közelebb van, mint a deszkapadlók fényes csíkja, mint a vidéki állomások várakozása, a bizonytalan remegés a testben, ez az évszak, bőrömbe teríti lepleit, most távolodsz, távoli borzongás festi át a képet, a rakpart köveire ahogy lépek, mint aki nem tud már semmit, csak szeretni
|