A bolt pultja mögött üldögéltem azon a délutánon. Szombat volt, erre is emlékszem. Meleg volt istentelenül, vevő sehol, még a légynek se volt kedve zümmögni. Jobb ötletem nem lévén elővettem a pult alól egy könyvet, melyet Sarah kisasszonytól kaptam kölcsön. Fölütöttem és bele-beleolvastam. Nem igazán voltam híve a költészetnek. Negédes ostobaságnak tartottam, mellyel a városi ficsúrok próbálják meghódítani a kényes kisasszonyokat.
- CSING! – szólalt meg végre a bejárati ajtó fölé akasztott csengettyű.
Fölkaptam a fejem, senki nem lépett be. Az ajtó zárva, a csengettyű nyelve épphogy, de himbálódzott. Bosszúsan hajtottam tovább a könyv lapjait, hátha találok benne valami élvezhetőt. Itt, a város szélén a sivatag mellett nyitott üzletben ritkán voltam egyedül. Farmerek és kereskedők egyaránt betértek, akik a homoktenger felől érkeztek szomjasan és elcsigázottan, vagy akik épp arra indultak. A bolt másik oldalán volt három szobám kiadó, ha a megfáradtak pihenni kívántak. Valaki mindig látogatott, ha nem vevők, akkor a város hajadonjainak mamái.
- Képzelje, Fred, ebben a hónapban sem találtam a nevét a liliom rovatban! – célozgatott egy terebélyes hölgy, Charlotte asszony.
Ez a helyi újságban a friss házasságkötéseket jelentette.
- Akkor biztos azért, kedves Charlotte, mert nem nősültem meg! – ugrattam a hölgyet, aki nagyon férjhez akarta már adni leánykáját.
Csakhogy én meg nem akartam házasodni. Hát igen, nem könnyű az agglegények sora.
- CSING! – térített magamhoz mélázásomból ismét a csengő. De az ajtón most sem lépett be senki. Mi a fene! Tán valami játékos kedvű szellem incselkedik velem?
Lapoztam tovább. Az egyik oldalon megragadta figyelmemet négy sor egy ismeretlen eredetű versből:

„ Vannak nők, kiket sosem feledsz.
Nyomukban az öröklét üget,
Figyelj csak! Figyeld majd a szelet!
Az fogja jelezni jöttüket...”

- Csiiing! - szólalt meg újra a kisharang.
Hmm. Figyeld a szelet... Előmásztam a pult mögül és az ajtóhoz léptem, amelynek fölső fele mintha mozgott volna. Valóban. A szél fütyült befelé, az járatta velem a bolondját. De hogy lehet ez ilyen vastag ajtónál? Vakarcs kutyám nyüszíteni kezdett. Nem ok nélkül, az állatok mindig megérzik az elemek fenyegető erejét. Olyan erős szél támadt, amely kavarta föl szinte az égig a sivatag homokját.
- Ajaj Vakarcs, úgy tűnik, minket is elér a homokvihar! – simogattam meg a nyugtalan eb fejét.
Az ablakok üvegtáblái olyannyira recsegtek, attól féltem, kitörnek. Sebesen nyitottam az ajtót és a fal mentén tapogatózva eljutottam az ablakig, hogy bezárjam a zsalugátert. Visszaevickéltem a bejárathoz, és már épp becsuktam volna az ajtót, amikor a kavargó homok mögött mintha egy alakot pillantottam volna meg. Megdörzsöltem a szemem, kitöröltem belőle a homokot, de akkor már semmit sem láttam. Csak képzelődtem volna?
Visszaültem a pulthoz, eltettem a könyvet, a félhomályban úgysem olvashattam. Csendben hallgattam az óra tiktakolását. Egyszer csak kivágódott a boltajtó, és valóban egy emberalak állt ott, a testét beborító leplet durván cibálta a szél. Nagy nehezen becsukta az ajtót maga mögött majd kiegyenesedett. A csuklyát levette fejéről. Egy mesztic lány volt. Barna bőre és fekete szemei nem hagytak kétséget efelől. Lépett egyet, erre egy jó adag homok zúdult a lepelről a földre.
- Sajnálom! – mentegetőzött – azonnal feltakarítom, ha ad egy seprőt...
- Ne, nem kell, hagyja csak – ellenkeztem. – Honnan jön maga ilyen ítéletidőben?
- A hegy túlsó oldaláról. A faluból.
Nagyon szép lány volt. Óvatosan letolta válláról a homokkal teli védőtakarót.
- Mivel szolgálhatok? – zökkentem vissza bolttulajdonosi mivoltomba.
- Élelemre lenne szükségem, némi italra és... gyógyszerre.
- Gyógyszerre? Azzal nem szolgálhatok. Élelemből konzerveim vannak, nézzen körül.
A lány bizonytalanul levett egy-két dobozt a polcról, majd a pultra tette.
- Fájdalomcsillapítóra lenne szükségem – nézett rám könyörgőn.
- Nem árulok ilyet. Talán beteg?
- Nem, nem én. Az anyám.
- Akkor sem tudok adni.
Gyorsan összeadtam egy cetlin a fizetendőt.
- Két dollár ötven lesz.
A lány ekkor elvörösödött, de csak nézett rám szelíden és könyörgőn.
- Nincsen pénzem. Nem tudok pénzzel fizetni.
„Hohó! Nem úgy megy az! A hölgyike a bolondját járatja velem, azt hiszi, hogy a két szép szeméért elvihet bármit? Férfi vagyok, de nem ostoba!”
- Akkor sajnos itt kell hagynia a konzerveket.
- És ha később fizetnék?
- Nézze, kisasszony. Nem ismerem magát, sosem láttam még. Honnan tudjam, hogy ha elmegy innen, nem most látom –e utoljára? Hipp-hopp elfújja a szél, ami hozta – jutott eszembe önkéntelenül az a pár sor a könyvből.
- Kérem, uram. Az anyám haldoklik. Nem sok van neki hátra, és borzasztóan szenved. Nem tart itthon valamilyen gyógyszert, ami enyhíthetné a kínjait? Az öcsém maradt vele otthon, aki napok óta éhezik.
- Honnan tudjam, hogy igazat mond? – kérdezem, de láttam a szemén, hogy nem hazudik. Végül a lány hátrált pár lépést, és halkan megszólalt.
- És ha itt hagynék valami cserébe? – azzal elkezdte lefejteni magáról a szarvasbőr szoknyát. Az a földre hullott – semmit nem viselt alatta.
Elakadt a szavam, amíg magamhoz tértem ő a felsőrésztől is megszabadult. Gyönyörű teste volt, talán tizenhat éves ha lehetett. Elindult felém, és csak nézett rám. Mintha hipnotizálták volna, jött előre elszántan, majd megállt várakozón a pult mellett. Ekkor döbbentem rá, hogy nem a ruháit ajánlja fel, mint azt először botor módon gondoltam. Saját magát.
- Jaj, ne kisasszony, kérem ne tegye ezt, öltözzön fel – makogtam. - Itt vannak a konzervek, vigye nyugodtan. Odaadom ajándékba.
Hátrarohantam a hátsó szobába és a borotválkozó asztal fiókjának tartalmát kiborítottam a földre. Találtam valami gyógyszerfélét, azt odavittem neki.
- Tessék, ez van, vigye csak. Nem kell fizetni.
- De én fizetni akarok – vetette ellen halkan.
- Nem. Mit gondol hogyan érezném magam, ha ilyet tennék?
- Maga igényt tart a fizetségre, én pedig nem szeretnék tartozni senkinek.
Már szégyelltem magam kétkedő megjegyzéseimért. Csak azt volt a szerencsém, ilyen ítéletidőben senki más nem lépett be a boltba, hogy ott találjon egy meztelen félvér lánnyal. Amaz bejött mellém a pult mögé. Kerek, barna mellei kihívóan meredtek felém, karját a nyakam köré fonta és szájon csókolt. Tettem még néhány hamvába holt kísérletet, hogy tiltakozzak, de hiába. Nem tudtam neki ellenállni. Ő várakozón nézett rám, fölkaptam hát az ölembe. A szobában az ágyra fektettem, csókoltam, ahol értem, majd fölé gördültem. Alig öleltem magamévá, rögtön tudtam mi az, amit itt hagyott nekem a konzervekért cserébe: az ártatlansága. Nem érintette még férfi előttem. Amint teste megfeszült az enyém alatt megtorpantam és meglepetten néztem le rá. Ő csak pihegett, barna szeme megtelt tűzzel, és biztatón magához rántott. Az a tekintet szinte égetett. Mintha örök időre belém akarta volna billogozni magát. Aztán elvesztettem az időérzékemet. Mire ismét magamnál voltam, a pult mögött álltam, erős zavarban. Ő megkötötte szoknyáját, majd az étellel teli tarisznyáját a nyakába vette. Felhúzta a homoktól védő leplet és csak annyit mondott:
- Köszönöm.
Nem tudtam mit felelni neki. Szégyelltem magam rettenetesen, hogy képtelen voltam visszautasítani a fizetségét. Az sem vigasztalt, hogy bármely más férfi is ezt tette volna.
- Ne menjen még, majd ha elült a vihar - próbáltam marasztalni.
Ő azonban a fejét rázta.
- Mennem kell, mielőtt késő lesz. Még egyszer köszönöm, uram. A jó szellemek kísérjék útján.

Még a nevét sem tudtam meg, utána akartam kiáltani, de a hangomat elnyelte a sivítás odakünn. Az összegörnyedt alak pillanatok alatt eltűnt a kavargó homokfelhőben és nyoma veszett. Aznap éjjel elkerült az álom. Azon töprengtem, miért kellett a lánynak ilyen messzire jönnie élelemért. Azt értettem, hogy hasonló ajánlatot nem mert volna tenni saját falujában. Vagy talán tett, de visszautasították? Mert erkölcsösebbek voltak, mint én, jobb emberek... de ha olyan jók voltak, miért nem segítettek rajta, miért? Miért én voltam az első, akitől végre megkaphatta azt, amire szüksége volt – bár igaz, gyengeségből el is vettem, amit kínált cserébe... Furdalt a lelkiismeret, és elhatároztam, hogy megkeresem a lányt és feleségül veszem. Ez a legkevesebb, amit tehetek, ha már foltot ejtettem becsületén. Ilyen nő nagyon ritka – önfeláldozó és nemcsak a pletyka és a cicoma érdekli, mint a városiakat. Majd magunkhoz vesszük az öccsét is, ő lesz a segédem a bolti teendőkben.
A vihar másnapra elült, felnyergeltem a lovat és útra keltem a hegy felé. Ismertem azt a kis falut, jártam ott néhányszor. Ám hiába kérdezősködtem félvér lány után. Senki nem tudott róla.
- Halálos beteg az anyja és van egy kisöccse – próbálkoztam, de csak makacs fejrázások és vállvonogatások fogadtak.
Dolga-végezetlenül tértem haza. Később jártam még a közeli városokban és falvakban, de sehol nem akadtam rá, még hírét sem hallották. Bár csalódott voltam, valahol meg is könnyebbültem.
Ám akárhányszor vevő jött és megszólalt a kis csengettyű, azonnal őt juttatta eszembe. Egyszer aztán elővettem a verseskönyvet, hogy fellapozzam benne azt a négy sort. Legnagyobb döbbenetemre nem volt benne. Sehol sem találtam, pedig kétszer is átlapoztam a kötetet. Furcsa. Nagyon furcsa.

Három évvel az eset után beadtam a derekam és megnősültem. Sarah-t vettem el, akitől a verses kötetet kaptam annak idején. Panaszra nincs okom: szelíd, dolgos – pont amilyen egy asszony kell legyen. Kiköltöztünk a városon kívülre egy farmra, ahol gazdálkodásra adtam a fejemet, teheneket, csirkéket neveltünk. Nehezen hagytam ott a boltot, amely életem egy korábbi korszakát jelentette. De végül megtettem, eladtam. Egy valami nem tudtam csak otthagyni. A vevő érkeztét hirdető, játékosan csilingelő kis csengőt.
Néha arra gondolok, olyanok vagyunk, mint a kavics. A sors folyója formál, csiszol, és hiszem, hogy a jó irányba terel minket. Hisz mennyit változtam én is... megházasodtam, pedig sosem akartam korábban, és Sarahnak köszönhetően ma már a verseket is szeretem. Vénülök...Van, hogy kiülök a tornácra, csak azért, hogy halljam a szelet. Szememet lehunyom és hallgatom zúgását, próbálom megfejteni, mit mond. Hátha ő tud valamit róla, bár mesélne még...

„ Vannak nők, kiket sosem feledsz.
Nyomukban az öröklét üget,
Figyelj csak! Figyeld majd a szelet,
Az fogja jelezni jöttüket...”