tornyok elfáradt harangjai szólnak, valahol a közelben, gyermekkoromban, ötvenegy év távlatában,  egy szelesebb, téli időben születtem,  egy délutáni órán, azóta tudom, mindig fogva tartanak a surranó emlékek, előttem a víz, a végtelen kék tenger, a szobák öles falai,  bár divatjamúltak álmaim, hamvas ízek őrzik kedvesem csókjait, a csillagéveket s az üvegszirmokat ebből a világból, néha imádkozom is, hagyd meg, Uram a szerelmet a szívben,  akard, amíg élek, majd jóval később amikor írni kezdtem, éltem a toll szárnyalását a papírlapok felett, tisztán, csak szavaim zuhanórepülésben, hittem, mint mindig amikor csókolunk, amikor ölelkezünk, most imára kulcsolom kezem, gyöngyként gurul bennünk az idő