Csak egy hófolt az egész, kísért a cserfes patak szava, évekkel ezelőtt, együtt leltük meg álmaink kövét, rebben izzó hangja lelkünk tükrén, de csitt!

Lomha az út, sáros könnyeket hullajt az ég, rohanó idő feszül fölénk, most magához ölel a pillanat, de odakinn édes álmokat sodor a hideg szél.

Mindez múltat idéz, amelyen jársz idegenként, ott vagy kiesve, mégis otthon melegével töltve, szorítsd-e két kezet, zörren a tavalyi avar, száraz ágakat hajtasz szét, márciusi szellő ringat régi teleket, idéz…

csak az a havas folt fogy egyre, könnyeket hullajt az életért, zöld álmokat ígér a holnap, fázósan húzza össze köpenyét a ma, két egymásba fonódó kéz siklik át a tájon, túlénekelt óhajok alszanak a vetetlen ágyon, minek is szól dallama, éles a harsona, kétség harca pacázza eléd kérdéseit, akaratod bomlik szét e tájon, kopasz ágak ígérnek harsány zöldeket, a tavasz ígérete int felénk, nem törődünk semmi mással, csak egymás mosolyával!

A csodákat igéző mosoly: hullajtsd temetőidbe a szavakat, szokások rogynak ránk, a rend teremt lelket, a korlát anarchiát, a hír viszi szárnyán a mát, küzd önmagáért, de idebenn csak szorítom kezed, azokat a köveket keresem, melyekről még le sem cseppent az utolsó emlék, amiképp kiemeltük a patak medréből.

Remeg a föld, kísér a múlt, ígér a jövő, ám annak bódult tere kihalt, az álmok színei éltetik szívedet, visszakozz a törvény, csiszold hát köveid szerte-e világba!

Törvényeid szigorát a gyűrd a puha csendbe, viszonylagosságod ömlik mannaként.

Étekként, te megtűrt élmény!

A krónikás jár oda, fényként suhannak a hangok, halljuk őket, csak erősödnek, csak jönnek, egy hófolt az egész, fogy, egyre fogy, valami történt: eljött a Tavasz!