Lehettem volna életedben
parányi morzsa csak, picur,
de ki a jóég gondolta volna,
hogy a sorsunk így alakul?

Ki hitte volna, hogy a rímek
okoznak ennyi szenvedést,
szép érkezést soha, soha,
érkezést nem, csak elmenést.

Bele lehet törődni ebbe,
s törten is mindig menni kell,
másképp az átkok szörnyű átka
amitől szörnyen veszel el.

Kőbezárt manók jajszava illan,
amikor kezemre tennéd kezed,
könnyez a szemek szivárványszirma,
s én élvezem, hogy élvezed.

Ahogy a hegyek asszonya mondja:
Ne menj, mert úgyis megtalálsz!
Vagy megkapsz, mert akarod nagyon,
s ha nem, hát képzelsz, kitalálsz!

Lehettem volna életedben
parányi morzsa csak, picur!
Mégis az lettem, aki lettem,

és bújkálhatok huncutul...