A férfi ült az ágy szélén, és elámult a nőn, hogy milyen békésen szuszog. Nemrég még odaadó szerető volt, most pedig olyan édesdeden alszik, mint egy ártatlan gyermek. Még a nyál is kicsordul a szája szélén. Óvatosan lecsókolta, vigyázva, hogy fel ne ébressze kedvesét, majd merengve bámult maga elé. Legszívesebben megállította volna az időt. Ó, az idő! Az örök ellenség. Elszakítja tőle a Nőt, őt pedig bepréseli a hétköznapok zubbonyába. Nem! Most nem gondol az időre! Most még az időnek is megbocsát. Közel hajolt a lányhoz, aztán egészen halkan, mint aki mesét mond, gyengéden a fülébe súgta:
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Micsoda tréfája a sorsnak, hogy előbb a feleségét ismerte meg, s aztán -éppen a feleségén keresztül-, a szerelmét. Mintha csak azért kellett volna elvennie Klárát, hogy végre találkozhasson Erzsébettel. Végig húzta az ujját a nő arcélén, aztán tenyerét hozzáigazította a finom vonalakhoz, és oly elégedettséget érzett, mint egy szobrász, aki érzi, hogy most keze alatt engedelmesen formálódik az anyag.
Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
A nő, álmában belefúrta arcát a férfi kezébe, és öntudatlanul is visszamosolygott. - Milyen béke árad belőle! - sóhajtott a férfi. - Mintha nem is fájna neki, hogy szeretnie kell. Engem kell szeretnie, engem, akit otthon vacsorával várnak, és gyerekkacagással.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz.
Ó, az életnek semmi köze a szerelemhez! Pénzt kell keresnie, hogy fizessék a lakás rezsijét, a költségeket, felneveljék a gyerekeket, be kell mennie a szerkesztőségbe, ahol el kell viselnie mások ostobaságát... Ó, hogy gyűlölte az életet! Gyűlölte, de aztán jött Erzsébet. Érte még az életet is megszerette. Kezébe fogott egy tincset a nő hajzuhatagából, s mint mikor a selyem simogatásának enged az ember, morzsolgatni kezdte.
Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen!
Lóci egy éves. A kis Klárának is apa kell; a házasság szent szövetség. Szövetség? Mégis mire? A szerelemre? Ó, nem! A szerelem itt van előtte. Erre nincsennek szabályok! Ez valami titokzatos, érthetetlen erő, ami húzza ehhez a nőhöz. Még a pokolba is lemenne érte, ahogy le is ment, hiszen az a három év, mikor megpróbáltak egymás nélkül élni, maga volt a pokol. Elmosolyodott. - Mi már tudjuk, mi a szerelem igaz, Kedves?
Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Bárcsak világgá kiálthatná a nevét! Erzsébet! Erzsébet! Ezt visszhangoznák a hegyek is, de még suttogva sem szabad kimondani, hogy el ne árulja a Kedvest. Csak ez maradt, ez a néhány féltett óra, mikor ők kacagnak a világon, mert a világ ilyenkor megszűnik létezni. A férfi most lefeküdt a nő mellé. A csöndben szinte hallatszott ahogy egyszerre dobban a szívük. És mint, aki kétségbeesésében imát rebeg, hangtalan, úgy szakadt ki belőle a könyörgés.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott.
A férfi megint érezte a szorítást a mellkasában. Kezét a nő kezébe csúsztatta, ott keresve valamiféle menedéket. Érezte, hogy szemében már gyűlnek a könnyek. - Ugyan ki érthetne meg, Kedves, ha nem Te? Ki az, aki jobban látná kínomat, mellyel követem lázadó szellemem, és cipelem, mit a sors kiszabott rám: megmutatni önmagam, csakhogy aztán prédaként álljak a világ színpadán? Ki az, akivel eggyé lehetnék, hogy aztán darabokra hullva alkossam újra önmagam? A tehetetlenségből ki emel fel, hogy külön vagyunk, mindenki külön?
Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Ó, mennyit fecsegnek a szerelemről! Pedig amit ők szerelemnek neveznek, az csak két test egymásba kapaszkodása, kísérlet, hogy néhány röpke percig ne érezzék magukat egyedül, hogy aztán követelhessék jussukat: "Te, az enyém vagy!" - Te nem vagy az enyém! -nézett a férfi a nőre szelíden. - Te csak nekem adhatod magad. Vágtatni kezdtek fejében a sorok. - Jaj, add nekem magad! - szólalt meg elveszetten.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
A férfiban hirtelen elcsitult a kétségbeesés. Valamiféle bizonyosság kerítette hatalmába, hogy megérkezett, akire várt. - Bennünket nem véd semmiféle hatalom. Mi csak egymást védhetjük meg. Ezt a nehéz magányt, ami naponta ránk borul csak így lehet áttörni. Csak így... Törvényen kívül Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd. A nő kinyitotta szemét, tenyerét a férfi arcára helyezte. Boldog volt, mint a szobrász, ki érzi, hogy keze alatt most formálódik az anyag. Aztán összefonódtak, és ők, ketten, eggyé gyúrták a világot.
*
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen c versének felhasználásával. |