...valamire, ami nem fog elengedni holtomig...
Szabad lett volna táncra kérnem? Szabad lett volna derekán s hátán Összekulcsolni két kezem? A legszebb dalra, amire még emlékezem? Kérdezni kellett, amikor Felelni kellett volna....
A legszebb ének dallamára már Megőszült, kiszikkadt a héthatár, Szeretném elmondani végre, Hogy magamat festem csak az égre, S keresztem, kálváriám is én vagyok.
De hagyd, kérlek, végre hagyd, hogy Csipegető galamb is legyek, Amíg a mag csendes lelkedben kicsírázik, Vagy végleg elfogy.
Koncertekre, brácsákra is emlékezünk, Meztelenségre, S hogy most a legszebb kékre, S a legszebb égre, ne vedd zokon! Magamnak magammal is tartozom. De fáj nagyon, hogy arra, aki voltam, S aki vagyok, többet már nem emlékezhetek!
A stímolás kész, A karmester felemelte a pálcát, Megszólaltak a mesterhegedűk... Nem létezek...
S e léten kívüli állapotban Dobban az a szív, csak egy körív, Lehet, hogy ünnep előtti, Bejgli-illatú otthonodban.
Ne bújj, mert úgyis megtalállak, Hiába lesz egyszer vége a nyárnak, ami El se jött még, de szeretlek nagyon hallani, S úgy várlak, várlak... Fehér egér... fekete kalapodban. Megmértél széltében és hosszában, mégse ment el tőled a kedvem. Én fekve voltam, te tettél-vettél, teát is főztél a konyhában, egyetlen apró tangában, aztán felálltam... és megsimogattalak. Hogy akartalak? Nem is tudom. Csak benned maradt a pillanat.
Amikor megrecsent a konyhaasztal, éreztem, hogy a tested úgy marasztal. |