Ablak

Az ágyam pont az ablak alatt van. Az ablakon meg nincs függöny, így olyan, mintha egy interaktív kép lenne a tulajdonom.
Ebből az ablakból a felhőket tudom bámulni, tökéletesen céltalanul. Bár vitathatatlanul élvezetes. Nézni, de nem látni. Néha szinte érezni azt a semleges, de porszerű illatot. Hiszen csak ilyen szagot áraszthatnak.
Kivéve a bárányfelhők. Azok csakis vattacukor-szerűen édesek lehetnek. Kedves, gyermekkori emlékek indikátora. Tökéletesség-illúzió és édesség.
Kell-e ennél több?
Ha úgy érzem, igen, akkor kikászálódom az ágyból, és átkullogok a nappaliba. Hatalmas az ablak. Vagy 6 méter széles és majd’ két méter magas. Állok a sötétben, és bámulom a város fényeit. Borzongatóan giccses és klisés.
Egy 6x2-es tükör, füstüveg, tejüveg, vagy folpack.
Csak rajtam múlik. Csak a kedvemen múlik. Mit akarok látni?
Éjszaka az az óriási érzés zuhan az emberre, amire oly kevésszer van esélyünk. A világpolgárság meglepő, kellemes, libabőröztető érzése. Egy hullám, ami nem sodor sehova, csak fenntart.
Mintha hosszan szívnám le a füstöt, és hagynám hogy átjárjon.
Mindenemet, nemcsak a tüdőmet.