Csak egy pillanat volt, nem több.
Rámnéztél a borospohár fölött,
s villant egyet - ahogyan még soha -
szemed tüzes-barna szembogara.
„Madame, nékem ad egy táncot?”
Ajkadon dévaj mosoly játszott s
látszott -e zavarom? Nem tudhatom.
Csak suhantam karodban, ahogyan
régen, mint azon a bálon ott a képen.
Mikor kezem kérted és remélted
az igent. Minden más idegent
elkergettél, majd nőül vettél.
S hogy ölelni többé nem volt gát
nászunkat követték fullasztó éjszakák.
Szerelem, annak gyümölcse: gyermek,
dolgos évek. Ezeket látom, amint visszanézek.
És már nem félek, hová lesz az egykori
lobogás. Emlékekkel teli a padlás,
s ott egy régi bőrláda. Oda zártuk.
Hogyha majd kell, tán újra megtaláljuk. 
Hát megleltük. Jött, hogy térdet rogyasszon,
s mint szerelmes menyasszony úgy érzem
magam újra, a szenvedély kútja bennünk
felbuzgott, és suttogott a reggel
- mi karodban ért – egy réges-régi titkot:
Asszony, a szenvedély nem alszik ki,
látod? Ha szeretsz valakit, ismét megtalálod.