Rokkant ábrándokat hajtva,
nyiszorgó motel-ágyamon
gyors szerelemre vágyva,
epedve várom őt.
A nőt, akit úgy vettem, mint a rongyot,
kit cigarettacsikként
más kihasznált és régen eldobott…
Pénzért vettem meg őt.
Kiábrándítóan vonaglik.
Lanyha melle ide-oda libben,
hervadt combja kinyílik,
a szeme fénytelen.
Nézi felajzatlan húrom.
Mit tehetne még? – kérdi fakó szeme.
Semmit! – legyintve mondom.
Ő, lefordulva rólam, gombom
gúnnyal nézi,
rágyújt, s füstkarikát
fúj felém.
Utálkozva, dühödten
nézem én is néma hangszerem,
de mit tegyek,
ha nincs ki dalra fakassza?
Előre, a medve bőrére fizettem
a szappant, a fürdőt, a nőt,
a satnya, a már rég megunt
s eldobott dizőzt.
Reménytelenül szenved velem,
s bár akarom hinni potens voltomat,
magam is látom,
mint a napra kidobott répa,
senyvedve haldoklik vesszőm,
s marad minden csak álom.
Borgőztől kábult fejem
a falba verem, s még várom…
Sivár érzelem, sóvár kéj,
olcsó szerelem…
Ez kellett gebedt testemnek.
Fürdik a nő, újra pénzt kap.
Siettetem, a hajnal már kopogtat…
És legyintve
hagyok mindent, vagy mégsem?
Ölemre, s magamra szisszenek:
Te élhetetlen vén barom!
Volt itt nő, gyomlálandó, dudva,
ha kissé foszlott is,
de tudta,
Kell? Nem kell ennél több jó.
Te! Te darálnivaló!
Forró!
Aprópénzért vett múló… múló…