Te kérdezel, én felelek,
S ha felelek, te kérdezel.
Kérdésedben már ott a válasz,
S válaszod ott a kérdésemben.

Ez van ott érző emberekben.
A sarokba szőtt sötét titkok
Piszkában mégis ott az agy,
És megmondja mindig,
Hogy ki vagy.

Hogy ki vagy?
Aki lehetsz, ha útszéleken integetsz,
Arra várva, ha valaki majd csak megállna,
A szíved akkor kalapál, és mosolyogsz
Rá, ha a csomagtartó fedelét
Kopott hátizsákodra zárja.
Elmész vele a semmibe, a nincsbe,
És belemarkolsz a biztonsági övbe,
Mint a kincsbe.
De ki tudja?
Ki tudja, hogy mi fáj, s nem mondanád,
S ha mondanád, mégjobban fájna?
Csak vagy. Egy őrült száguldásban.
Hűs tenyeret keresel rekkenő nyárban,
És forró szerelmet hideg télben.
És írod neki: „hajad, az ében...”,
És hogy elbújnál a tenyerében,
Mint édesanyád forró ölében egykor,
Mikor még messze volt az akkor...
Csak vagy. Magadba zárva kifelé,
S kidobott kapcarongyod befelé.
És menned kell, de maradnod kellene,
Ha a nagy menésért nem enne a fene,
Ha nem szakadna rólad le az ing,
S ha nem mondanák, hogy lepkefing
Csak, amit te akarsz, hiába kaparsz
Kopott padlások lakatos szúszékjában.
A pókhálós sarokban ott az agy!
Az mondja meg majd, hogy ki vagy!