I.
Hatalmas, óriás főnixmadár,
lassan hamvad lelke, s dühödten száll,
gyűlölettől izzik két nagy szeme,
s pusztító tüzben ég a teste.

Vakító napként ragyogó madár,
elemészt bárkit, ki elébe áll!
Szájából forró magma tör elő,
mögötte vörösen villog erdő,

mező, és város az éjszakába,
-Ha nem a füst, tűz kísérjen halálba,
gyáva, undorító, ocsmány féreg,
ujjamat nyújtom, karomat kéred!

Hát itt van, fogadd el testvér, kedves,
ne mondd, hogy rest vagyok, vagy szerelmes,
ne mondd, mert én csak egy madár vagyok,
szállni, szállni, repülni akarok!

Utoljára vársz engem a réten,
hamu leszek nemsokára: végem...
S évezredek múlva, ha erre jársz,
tudd meg: a sivatagban engem látsz!

II.
S korok, népek teltek el azóta,
-"A főnixmadár: bolond legenda!"
...de ha az égető nap nyugodni tér,
és mély álomba szenderít az éj,
túl messze,  mézédes hang dúdolgat,
és a szél egy ősi sírt simogat...