Nos, igen, van valami szép abban, ha egy vezérfonal mentén elindul az ember, mint Thezeusz Ariadne gombolyagjával kezében, hogy a beláthatatlan útvesztőben pontról pontra erőt vegyen a rendezetlenség útjába vetett tövisbokrain. Persze megtehetné, hogy felülemelkedve gordiuszi bölcsességel döntsön kérdésekben, mégis-mégis ösztöneire hallgatva kutat, keres, saját feje után jár, visszatér kezdőpontjához, összetörik, megroskad, beletemetkezik reménytelenségébe; leül. Az energiatakarékos problémamegoldás elvén továbbél: minthogy leül, erőt merít, lecsillapodik és egy egészen más vezérelv: a gondolkodás mankójába kapaszkodva továbbindul. Természetéből fakadóan minden emberi kudarcra van ítélve és minden, ami emberi, egyedi, megismételhetetlen győzelem, energiapocsékoló kilövellés a lélek nélküli világ zárt atomi folyamatossága felett. Észreveszem, egyre gyakrabban tévedek ilyen univerzális kérdéskörbe, melynek aljáról végkövetkeztetésként felvisít az ÉN, ...hol az ÉN helye ebben a kiszámított rendszerben? Éppenséggel ez a felvisítás is meghatározott egyenletek gyökeként régről betervezett dolog? Fentebb magammal való beszélgetésbe merülve felvillant egy nyugodt ápolókkal biztosított diliház képe, festői környezetben, messze a lakott területektől, ahol az ÉN hol dühödt, háborúba merülten hadakozva, hol kedélyes diskurzust folytatva együtt élhet azzal a másik Énnel, heti egyszeri orvosi zaklatás mellett. Mire is akartam kilyukadni? A problémamentes ember nem a zárt osztályok mélyén csücsül valami bizalmatlan kényszerzubbony ölelő karjaiban, tudatosan tervezi az életét és megvalósítja azt, minthogy megteheti. De kevés is az ilyen! És milyen szerencse! Hogy-hogynem belekerülünk a véletlen összejátszások időzített hálójába és kidobálhatjuk bevált módszereinket, mert nem úgy alakulnak a dolgok...jó szöveg! A dolgok úgy alakulnak, csak te nem vagy rá felkészülve, nincs az az intézmény, kezdve a „Mama” nevű családterápiás gondozótól a „Kispipás” szociális személyiségátformáló-és szeszfokoló intézetig, mely megnyugtató választ adna az egyedileg kódolt genetikai deformációdra, melyen a látható világ csak ront. Ami nem összeillő, szétszakad, idővel azonban a szorosan összeillők is szétszakadnak, ha másért nem, rendeltetésük folytán...a barack húsa elérik, megrothad, lefoszlik a túlélő magról, ami aztán új barackot érlel, maga is elpusztulván. Elválik a gesztenye is tüskés, zöld burkától, fényes, szelid, mikor a csillogó harmatú fűfövenyre hullik.
Elválik a hajnal az éj sötétjétől, felvérzik keleten a horizont, de mindez nem fájdalmas, így van jól. De elválik az ember az embertől és a lélek megreszket, elpottyant magjai megháborodnak, bevérzik és beheged a seb és a féllé lett menekül a félség iszonytató egyedülléte elől galaktikus kirakójátékban keresve a másik fél párt, akivel rózsaszínű szirompárnák védőtenyereiben időleg megpihenhet. És bizony, elválhat az Éntől is egy idegenné váló Éncsökevény, elfeledve szülőjét, elválhat, de el nem menekülhet.
Figyelj! Sem injekció, sem ígéret, sem fenyegetés, de a puszta részvétlen jószándék sem segít.
Csak az az egy dolog, de nem mondhatom meg, mert, ha nem tudod, még tovább kell menned, még gombolyítanod kell a fonalat, még nem járt át a tövisek jótékony mérge, még fogva tartják a gondolatok szívedet. |
|
|
|
|
