A Kis Rózsaszínt valami hihetetlen jó érzés kerítette hatalmába.
- Nem vagyok egyedül! -sóhajtotta boldogan. - Mindig van valaki, aki segítsen. Nem is hittem volna, hogy ez az undok Füstkarika fog rajtam segíteni, és tessék! Segített.
Letépett egy ibolya virágot, úgy fordította, hogy a szél a szirmok alá kaphasson, belekapaszkodott a szárába, és repülni kezdett.
- Adnom kell az örömből a Nagy Szürkének, hogy ő is érezze mindazt, amit most én érzek.
Hogy pontosan mit érzett a Kis Rózsaszín, azt talán maga sem tudta volna megmondani. Csak fogta a virág szárát, hagyta, hogy repítse a szél, és a szíve tele volt örömmel.
- Része vagyok a világnak! Látok, hallok, repülök! Szabad vagyok! Szabad!
A szél, olyan gyöngéden repítette a Kis Rózsaszínt, mintha tudná, hogy most fontos pillanatnak lehet szereplője: a Kis Rózsaszín rábízta magát a szélre, mert megértette, hogy mit jelent része lenni a világnak. Része lenni a világnak: nagy dolog! Ám ezt mégérteni, igazán különleges pillanat. 

A Nagy Szürke épp a mezőn dolgozott. A lekaszált füvet forgatta, hogy a Nap alaposan kiszáríthassa. Így lesz ízletes a széna télire az állatoknak! Mikor meglátta a Kis Rózsaszínt az ibolya virág szárán közeledni, elfordította a tekintetét.
- Szia Szürke! Szia Szürke! - lelkendezett a Kis Rózsaszín, mit sem törődve azzal, hogy a Nagy Szürke nem akar róla tudomást venni. - Képzeld! Mindent megértettem!
- Örülök! Igazán örülök -vetette oda félvállról a Nagy Szürke, és elmélyülten forgatta tovább a lekaszált füvet.
A Kis Rózsaszín megtorpant.
- Örülsz? Hát, ez nagyszerű! Tulajdonképpen azért jöttem, mert én annyira örülök, hogy szerettem volna, ha te is örülsz.
- Na, ha csak ezért jöttél, akkor el is mehetsz!
- Most nem fogsz ilyen könnyen elkergetni magad mellől -felelte vidáman a Kis Rózsaszín, és jókedvűen megpörgette ujjai között az ibolya szárát. - Megértettem mindent -jelentette ki elégedetten.
- Na, ne mondd! - nézett rá gúnyosan a Nagy Szürke. - Senki nem érthet meg mindent, mert a mindenség az felfoghatatlan.
A Nagy Szürke olyan elégedetten húzta ki magát, mint aki biztos benne, hogy megdönthetetlen igazságot mondott ki.
- Jó, jó! Akkor nem mindent, csak majdnem mindent. Megértettem, hogy örülni muszáj, hogy szeretni tudjunk, hogy a szeretet nem lehet se önző, se önzetlen, mert a szeretet csak úgy van, és megértettem, hogy aki szeret, csak az lehet szabad...
- Micsoda ostobaságokat fecsegsz itt össze-vissza! -ráncolta össze a szemöldökét a Nagy Szürke. - Hogyan lehetne szabad, aki szeret? Aki szeret, az függ a másiktól. Csak az lehet szabad, aki nem függ senkitől!
- Nem, nem! -tiltakozott elszántan a Kis Rózsaszín - Szabadnak lenni annyi, mint otthon lenni a világban! Szabadnak lenni annyi, hogy rábízod magad a szélre, mert tudod, hogy bárhova repít is, vár rád az ismeretlen. Része vagy a világnak te is, és a világ arra vár, hogy megismerd! Érted, Szürke? Tartozni valahová, ez a szabadság! De csak az tud tartozni valahová, aki szeret.

A Nagy Szürke csak nézte a Kis Rózsaszínt, és hirtelen elszorította valami a torkát. Nem akart vele vitatkozni, habár nem értett vele mindenben egyet, de rájött, hogy most van valami fontosabb, mint az igazság. A Kis Rózsaszín csillogó szeme. Csak figyelte, ahogy pörgeti a virágot a kezében, és magyáráz, és közben csak úgy ragyog a szeme.
A Nagy Szürke maga sem hitte volna: fontos volt neki a Kis Rózsaszín öröme. Fontos volt neki, mert szerette.