Örvény,

jéghideg habok,

tarajos hullámok

dobálták testemet.

Kéjes vigyorgással arcán,

megjelent a halál.

Fényes fekete köpenyét,

mint halotti leplet borította fuldokló tetememre.

Az idő megállt,

a lélegzet megakadt,

szemem pillái mázsás kőként nehezedtek rám.

Örült táncot járt a tenger zenéjére testem,

a habokból díszes ruhát varratott a halál.

A fellegekből ekkor hatalmas hintón,

Istenség szállott alá.

Kardjával lesújtott, s

a halál vinnyogva, mint mérgezett eb,

szűkölve rohant a sötét végtelenbe.

A tenger megnyugodott, csillagok gyúltak.

Isten a kezét nyújtotta felém,

arcán mosoly,

tekintete ontotta a meleget.

Fagyott testem lassan megmozdult,

ereimben elindult a vér.

Még nem láttam soha ilyen csodát,

még nem hallottam ilyen éteri zenét,

még nem éreztem ilyen mesés illatot.

A víz, mely eddig el akart nyelni,

most puha kézként ölel körbe, hideg

szél helyett langyos lehelet szárít.

Hol vagyok?

Emberek körben mindenfelé.

Megmenekültem!

Ezt neked köszönhetem

Istenem!