Tegnap délután eleredt az eső, S ahogy ültem bent a félhomályban, Látom, ablakomig ereszkedett egy felhő. Tavaszi illatokkal lett tele a ház, Májusi ízek friss zamatával, S rájöttem, a felhő rám vigyáz: Ne lopjam le az égről a napot, Mezőkről a feslő, új búzát, S a szellőt, amit ma kölcsön kapott, Utazzon könnyedén, felmosni az út porát. De ahogy néztem, lassan felfújta magát, Haragvón kacsintott reám, Villámokat szórt szeme, Fénypászták cikáztak az égen át, Virágaim mohón itták az esővizet. Míg dúlt benne az indulat, Viharrá duzzadt, Fekete szárnyait kitárva Telepedett a mit sem sejtő tájra, Nem volt már cinkosom, nem kacsintott, Orkánná fajult, fákat rombolt, Mint vad, pusztító szörnyeteg Ontotta magából az özönvizet. Nyomában nyögött a fákon az ág, Szirmait siratta minden virág, S míg nyugat felé, bőszen tűnt tova, Szobámban halkan szólt a „Sors szimfónia” |