Égi jel

Valamikor régen megszülettem, első gyermek és első unokaként.

Nagymamám büszkén a karjára ültetett, és úgy korzózott velem a belvárosi utcákon, mintha egy kirakati babácska lennék, akit meg kell mindenkinek mutatnia.

Nagyon szorossá nőtt a kapcsolatunk, holott az évek folyamán még két unoka szaporította a családi létszámot.

Nem is titkolta, hogy én voltam a kedvenc, az ” indurkája-pindurkája.".

A kis kedvencből családos anyuka lett. A nagymama iránti kötődésem igaz kissé lazult családi elfoglaltságaim miatt, és a nagymama viselkedésének változása miatt.

 Látogattuk azért, és segítettük, sokszor erőnkön túl is. Nem tudtunk soha a kedvében járni, örökös elégedetlenkedésének adott hangot.

Az öregségébe torkolló évek, az ellenségessége pedig csak nőtt, és egyre szomorúbbá tettek. Minden szabadidőmet az ő megsegítésére fordítottam, és néha szóvá is tettem igazságtalanságát.

Sajnos örök kétségek között éltem, hogy szeret-e, vagy csak színjáték az egész.

Amikor utoljára találkoztam vele, kórházba vittem, mert nagy baj volt.

Szobatársai elmondása szerint csak engem hívott, és várt mindig, de túl rövidre szabták a várakozási időt, s nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Nagyon fájt a hirtelen búcsú, mert utolsó kérését nem tudtam teljesíteni:

                                                            „Ígértem, hogy segítek

                                                             a nagy útnak indulásnál,

                                                              kéz a kézben, erőt öntök

                                                                         Beléd”

Több hónap eltelt, mikor szerény hagyatékát rendezgettük, iratait, megsárgult képeit átnéztük.

Ekkor a kezembe akadt egy öreg, kopott énekeskönyv a Magyar Reformátusok Használatára címmel. Belelapozgattam, és egyszer csak kipottyant a földre egy kis szentkép.

Mária volt . Megfordítottam és akkor úgy éreztem, hogy a síron túli üzenete utolért.

Ezt írta a kis emléklapra 1948. V. 5-én

                       „Ilikém!

Segítő Szűz Mária őrködjön feletted, óvjon, és minden bajodban nyújtsa feléd segítő két kezét. Nagymama”

Valószínű, hogy egy kegyhelyen tett zarándoklat alkalmával vette ezt a kis emléklapot.

Ekkor másfél éves voltam, amikor ezeket a sorokat írta.

58 év telt el, mire az üzenet hozzámért, talán sosem tudta szeretetét kimutatni igazán, de most elérkezettnek látta az időt.

A postás kicsit megkésett. 

Jókívánsága többször is átsegített a bajban, és úgy fogom fel, hogy szeretett és onnan fentről, vigyázott rám.

l