Már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy-egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt. Úgy távolodtak el szeméről a képzelt sziromrózsák, mint ahogy a kert fodros-selymes illatos bokor-lombozata közül előlépve levelenként feltárul annak párában és délutáni narancsfényben fürdő fái és gondozott gyepszőnyege közé ékszerként illesztett kincsesládája: a ház. Mint valami csodálatos, elfeledett repkényes tó, melyhez oldalazva enyhe lejtőn ereszkedik a bámész idegen, s amely befogadja békében picinyke valóját, erről a találkozásról akart mindig írni. És ahogy fókuszálódott felidézésének nagy, lapos opálos lencséje, a hullámzó, elmosódott partvonal egyszerre kontúros lett, az eső vagy könnyezés áztatta bizonytalan, kivehetetlen formák és színpaletták egyszerre határozott, bár nem harsogó, gyengéd, végtelenbe elnyúló napnyugta előtti bronzarany körvonalat öltöttek és a partot övező keskeny sétány finoman kövezett lapjain állva észrevette a lányt.
A jelzőáradatot, mely igyekezett ajkára tolulni, lebilincselte a látvány ereje, egyszerűen képtelen volt megszólalni. A lány mozdulatlanul, kecses, mélázó tartással állt félig-meddig oldalvást őneki, s bár nem láthatta, biztos volt, hogy szemeivel bűvöli a szellőben fodrozódó vizet, s az áttetsző mély felé és vissza felúszó kishalakat. Ajkán sejtelmes mosoly játszott, valami gyönyörű vallomásfélét megelőző, formálódó szavak előtti meg-megringó édes mosoly. Szalmakalapjának alsó karimáján tisztán ki tudta venni a vízfelszín folyton ide-oda, egymásba átváltozó hullámzás apró mozgásait. Pasztellfehér blúza mellett leengedett bal kezében könyvet és egy szál sárga rózsát tartott. Másik kezét, melyen a kézitáska volt szemöldökéhez illesztve (nyilván a visszaverődő sugarak miatt)  egy távoli pontot fürkészett.
Bár nem mozdult, a lány lényén át- meg átvibrált valami finom feszültség, egy be nem teljesített kívánság sóvár vágya, az örök májusok elszédítő, bódító varázslata, a kimondhatatlan, a virágait pazarul bontó dúsgazdag tavasz pompája, valami ártatlan, nyiladozó szerelem…
Akkor, mint egy érzékeny gazella, megérintve megjelenésétől, váratlanul felé fordult, és ráemelte meleg, csodálkozó szempárját. Hosszan, bátorítóan nézett, tarkóig bizsergetően.
Mint aki Napba tekintett, egyszerre úgy érezte, kiégett az összes áramköre, felperzselte a jelenség. És nem emlékezett, hogyan, kihúzta valaki a puha gyepszőnyeget alóla, egy végtelen lassú mozdulatban összecsuklott, az elsötétülő égbolt tekercsként összehajtogatódott, mikor még szólni akart, elmondani, hogy…, hogy… s nem tudta elmondani, mert falevél hullott arcára, s a megálló idő szívébe írva a jelent...
...már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy- egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt…