Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár
A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött
Lágymányos felé még a Szabadság-hídon jártak át
Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt

Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak
S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant
Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak
Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…

Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna
Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt
Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja
Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén
S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett
Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük
Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt
Folytatva szabályos hétköznap-reggelük
S a híd töltéssel,
köddel és árussal,
szobron galambokkal a tér sarkán ottmaradt

2007-05-25