Néha csak sodródom szilaj hullámokon
Mint buta fadarab, mely jobb sorsot remél
És ha fennakad a kócos partvonalon
Mindig elhiszi, hogy ezúttal révbe ér.
De az út végtelen, nincs végső állomás
Mert csak ábránd a nyugodt vizű kikötő -
Ringató öble sem más: bódult látomás,
S ha menni vágysz, visszavet a hullámtörő.


A távolban vitorlák csúcsa fehérlik
Ködfal mögé terített vizes lepedők
Rojtosra szaggatott zászlókkal remélik
Feneketlen zsákokba varrták az időt.
Ily kecses hajóról álmodom én is
Siklani könnyedén áttetsző tengeren
Dagadó vitorlám szolgálja a szél is,
S eltűnök újra a jeltelen vizeken.


Csipkézett zátonyok akasztják horgomat
És habzó szirteken hintázó végtelen
Pulzáló ritmusra szelíden bólogat
A helyét nem lelő csüggedő értelem.
S a kör végül bezárul, nincs ki befogad -
Tehertől görnyedve, földig meghajolva
Gályád igája alatt vonszolod magad:
S menni kell tovább, emelt fővel, dalolva.