tél fújja be a „kedves” arcát, alszanak a földre szállt angyalok, csönd ül a fogak között, s betakarnak harminc év rongyai, most bontalak szavaim rigói közül, mint minden reggelen az idő áll a túlsó parton, hogy hajnalodik, a szél szétvert ajtók közt csikordul, sebzett galamb hull a szirmok közé, áldozati meztelen válladon alszik el, ez a föld, szerelmemet az éjszakába ásom, ablakokban, függönyök mögött, tél-böröndjeimbe hullanak szobáim, hólepte kabátom átölel, tócsává olvad a mosoly, ahogy hajnalodik, halkulunk szerelemig, rigóink virrasztanak csak titkaink felett, szavaink mint a vastag, csonkig égett gyertyák,
mint a megszenvedett kín, tollam koppan a papírlap előtt - te távol, én tétován
a végtelenbe dübörögnek el a vonatok
|