most téged énekellek, itt megül a csend, porba hullanak a néma harangok - s álmomba valaki belenevetett, valaki elindult, hatalmasan ünneplőbe öltözötten, kihullanak az éjszakáim, ez a szélben gyúrt arc, kisétált körutak városszerte, a házak fölött angyalok, ez az elátkozott föld az, az idő amelyben élek, s rád találok, mert nem maradt más, ha kérdezik, rád zuhanva lépkedek át számtalan sínközt, hisz többféle szobám van, ahová beléptem, puszta életem átszállóhelyei, arcomra reggelente kiül az álom, a megvakult csillagok, öregszem ennek a világnak a szemétdombján, sorsomat bámulom, arcomat ahogy évek faragják meg melletted férfiarccá, állandó túlélő vagyok, kutatom magamban egyenlőségedet, s madarak zuhannak az ájult űrbe, raknak szeretőm csontjába fészket, add gyűrűidet az éjnek, s engedd elképzelt gyermekünket e vershez, hogy szemében ne özvegyüljön meg a fájdalom
|