Álarcosbál

Régóta várok erre az alkalomra.
Vágytam rá, hogy egy nap a levélnyíláson át a sok reklámfecni és szavazócédula közt lábtörlőmre szálljon a Meghívó. Most pedig itt hever a konyhaasztalon, jobbról egy bögre állott kávé, balról hanyagul odavetett karom keretezi.
Invitálás egy igazi, álomszerű álarcosbálba. Óvódás éveim fénypontjai, a rákövetkező években észrevétlenül redukálódtak a család rémálmaivá. Újabb és újabb ötletekkel bombáztam azon rokonaimat, akik vették a fáradságot és végighallgattak. Űrhajós akartam lenni, indiánlány, cowboy, - nem, nem elírás, a cowgirl szóba sem jöhetett – Rubik-kocka, tv-bemondó, moncsicsi és még sokan mások.
Most, felnőtt fejjel vágyom arra, hogy megtapasztalhassam, lássam, átéljem, mivé változnak az emberek, ha egy bolondos maszkabál megengedi nekik a metamorfózist, még ha csak egyetlen, röpke éjszakára is.
Villámgyors körtelefon az ismerősöknek.
Te mi lennél?
Majd egy gyors statisztika.
Mindenki merészebb egy álarc mögött, és merészen más akar lenni, mint ami. Kilépne a szerepéből, csak egy kicsit, csak egy maszk mögött, csak, hogy senki meg ne tudja, de olyan jó lenne, olyan élvezetes, misztikus, botrányos és rövid.
Csak néhány mámoros kölcsönpillanat.
És pssssszt, senki meg ne tudja!
A nyuszi farkassá válna, a nagymama Piroskává, a törpe királyfivá. Na, és a királyfi?
Ő marketing managerré.
Jobb cuccok, jó lóvé, mi kell még?!
A háziasszony szerető lenne, forró találkák és gazdag, kicsit sem független férfi sármjának béklyójában. A gazdag pasi agglegény lenne, távol a feleség, barátnő, befolyásos barátok bermuda-háromszögétől.
A szürkék színekre vágynak, a harsogóak kis fakulásra. Néhányan fényre, mások árnyékra. Megint mások csak egy jó hideg italra. Meg aztán még egyre.
Így könnyebb.
Sok-sok töprengéssel teli este után eljött a napja. Magamra öltöttem vörös köpenyem, fekete maszkom, és a jobbik énemet, fejembe nyomtam a sötét cilindert, kezembe vettem a sárkányfejes sétapálcám, és elindultam.
A teremben színes kavalkád fogadott, édes dallamok oldódtak fel a langyos délutánban. Díszes koktélok, bájcsevely. Irigy nők, türelmetlen férfiak, hazug bókok, csalárdság, képmutatás.
Mintha a hét főbűn és összes rokonuk adnának randevút egymásnak e helyt.
Lassan sötétedett, s jelmezem jelt adott.
A mókás bábokat addig rángattam, míg szabályos kört nem alkottak. A díszes csillár izzói már kihunytak, helyettük félénk gyertyalángok gyúltak. A zenekar észrevétlenül cserélt helyett a hegedűseimmel.
Ez az igazság pillanata.
A feltámadt szél, mint durva szerető tépte le rongyainkat, süvítve vitte magával a forgatókönyvet, szerepeinkkel együtt. Megfosztott minket a kapaszkodóinktól, a hamis erényektől, az elvárásoktól, a mocsoktól a magánigazságoktól, és talán egy kicsit a képzelt tisztaságtól is.
A pimasz az ablakon távozott.
Bőrünk visszaverte a huzat, a hegedű cincogó, de háttérben kushadó hangjainak és a bátortalan fénynek hullámait. Meztelenségünk botrányosságát az arcunkon feszülő fekete maszk hangsúlyozta.
Az utolsó lépés.
A vastag, hideg fal visszaverte a kiáltást.
Tépd le! Tépd le! Tépd le!
Az ordítás lassan kúszott át a suttogás oldalára. Parancs, kérés, könyörgés, esengés. Tépd le!
A vonók egyre sebesebben cikáztak a húrokon, az ablaktábla hatalmas robajjal csapódott a falhoz.
Tépd le!
Az nem lehet, hogy csak én hallom a hangot.
Tépd le!
Körbehordozom pillantásom, és örömmámorként ér az engem körülvevő zűr. Zavar. Zűrzavar.
Tépd le!
Egy lépés hátra, megmarkolom a botom, a cilinderemet hetykén a fejembe csapom, és meztelenül kilépek a teremből.
Tépd le!
Némán az ezüsttálcára hajítom a névjegykártyámat. Szemem előtt szaladnak össze a betűk, nem tudom, kiolvasni a ráírtakat.
Tépd le!
Erőtlen sóhaj csupán, mi visszhangzik a fülemben.
Tépd le!
Már alig hallom. Alig.
Tépd le!
Lehelet csupán.
Tépd le!
Csiklandozza a fülemet.
Tépd le!
Megcsap az éjszaka hidege.
És felröhögök.