Régi jó barátom keményen rám parancsolt,
Elég legyen már a sok fájdalmas panaszból.
Pesszimista verseim már unalmasak nagyon,
Jobb hogy ha a nyafogást végre abbahagyom.

Mentséget nem keresek, igaza van teljesen,
Megérteni akkor tudna, ha ismerné életem.
Betegséget, fájdalmat csak másokon láttam,
Kórházba, orvoshoz csak szüléseknél jártam.

Negyvenöt évesen ért szörnyű csapások sora,
Infarktus és depresszió, a sors keserű fintora.
Hidd el, nem hagytam el magam, nem sírtam,
Hosszú, kitartó fájdalmam nevetve eltitkoltam.

Sírást, keserűséget, bánatot magamba fojtottam,
Előbb-utóbb vége az lett, magamba fordultam.
Játszottam a régi énem, idegeim tönkre mentek,
Nem titkolható tüneteim egyre sűrűbbek lettek.

Betanultam egy szerepet, amit eljátszok szépen,
Vidámnak, és kedvesnek látszódok, mint régen.
Pszichiáterem tudja, hogy rémálmokban sírok,
Terápiás feladat, hogy rajzolnom kell és írnom.

Élő szóval én senki előtt magamat ki nem adom,
Nem is tudnám elmesélni fájdalmam, és bánatom.
Felveszem a hű álarcomat, és zokogva is nevetek,
Akarom hogy szeressek és szeressenek engemet.

A szenvtelen billentyűk előtt engedem a bánatom,
Vigasztalást hoz nekem, ha soraitokat elolvasom.
Ismert ismeretlenségbe bújva merek panaszkodni,
De ígérem, hogy többé már nem fogok siránkozni.

Írni fogok, mert írnom kell, de nem a fullra rakom
Kinyomtatom a verseim, majd apróra szaggatom,
Többé nem kell a pesszimista sirámaim olvasnod,
Látod kedves barátom, megoldottuk hát gondod!

...egy hsz. mélyen elgondolkodtató hatására...