1.)
a lány szomorúan az ablakhoz kucorotott, arcát a hideg ablaküveghez nyomva. ujjaiban zsibbadni kezdett a vér; bár amúgyis fázott belülről, de most valahogy jólesett neki egy kis önkínzás. lélegzete lecsapódott a vonat albakán, mint harmattcseppek a reggeli fűszálakon. nem birtokolt ő szépséget, sem karcsúságot, sőt még női fondorlatokat sem. egyenértékűnek érezelte magát a hideg ablaküveggel, s már-már igaza is lett.
a vonat túlsó feléből egy Nő közeletett, két Férfival a karján. kacér kacorászás közepedte tespedtek el háta mögött a cigifüstbe burkolt testek, mint a lány gyomrában megülni készülő laktóz... s meztelen lelke akt pózba kucorodott. igyekezett elvonatkoztatni a külvilágtól. arcát elemelte az üvegtől. mocskos volt, és szomorú... amiért csak egy albak teheti őt mocskossá...
irigyelte a hahotázó hárpiát a háta mögött, s míg az érzésről még nem vett tudomást, egy szívet kezdett rajzolni a még halványan meglevő ablakra ragadt lehelletből, de félúton megállt. szívet mégsem rajzolhat. a szív a szerelmesek kiváltsága, s ő szerelmet már rég nem érzett... így egy bús virágot rajzolt a fél kacskaringós vonalból, öt szirommal és egy ócska, görbe szárral.
olvashatott is volna, de jobban szerette megszagolni a könyveket, mintsem a sorokat bújni. ha új volt a könyv, akkor a festék illatát imádta benne, ha pedig régi és dohos, akkor pedig tisztelettel fordult a nálánál öregebb könyvhöz, és ez a tisztet eggyé mosódott benne a szeretettel.
de a könyv most a táska cipzárjának rabja maradt, mert a Nő egyre sivítóbb kacaja elvonta figyelmét az élet apró gyönyörein való töprengésről.
'bárcsak rajtam is így állna egy miniszoknya. akkor én is bolondítanék pár Férfit' mondta magában, majd rögtön lesütötte szemeit, mintha szégyellné magát a páravirág előtt; aki nyomban sírni is kezdett... vagy csak a gravitáció okozta?
badarság. egy páravirág nem sír. főleg nem az ő lappangó, mélységes felszínességén. meg amúgyis, ő sose hordana miniszoknyát. és nem kábítana egyszerre több férfit. még ha ő lenne a legszebbnek mondott nő, akkor se.
a Nő ellenben felállt, s a két férfi szintén... a Nő tipegett-topogott a kopott csizmájában, s a lány részben a vonat zötykölődésének tudta be a 'felháborítónak' is nevezhető riszát, s azt, amint a Nő végighúzta ujjait a kabátja kapucnija szélén lévő szőrmén. a Nő most megfordult.
szeme vastagon, fekete tussal kihúzva, ajka vörös, mint a meggylekvár, haja szőke és enyhén hullámos volt. megállt a lány mellett, majd vörös műkörmeivel dobolni kezdett bőrülés tetején. 'na miva? nem jösztök má?!' kérdezte, s közben kérődző marhaként rágógumit rágott. 'szánalmas'-gondolhatta volna a lány, de zavarta önképét a gyakorlat, mely megvétózni igyekezett elméletét a 'szánalmas'-kifejezésről. a két Férfi persze loholt a Nő után, s a vonat következő állomásánál le is szálltak.
a lány még két megállóval tovább utazott, majd ő is szedelőzködni kezdett, s egy tenyérbezárt puszival végleg búcsút intett a páravirágnak, aki röviddel ezután megszünt létezni.
2.)
öt év telt el. a Lány hosszas önmarcangolás után végleg lemondani látszott a csokiról, sőt mi több, a kenyérről is. de ő ezt mit se bánta. már nem ugyan annak hitte magát, mint azelőtt; s szó ami szó, már nem is volt ugyan az. most őt is elkísérte két Barátja, akik mindketten többnek érezték magukat, mint puszta Barát, de a Lány persze erről másképp vélekedett. 'két szerencsétlen bolond! találok jobbat is.'
miniszoknyát épp nem viselt, de szolídnak sem mondott öltözéket ellenben igen. kidobott cicik, térdfölé érő szoknyácskák... élvezte ha megnézik, s gyakran megengedett magának egy-egy felszínes mosolyt, mellyel újabb és újabb hódolókra tett szert.
boldog épp nem volt, s ez látszott is a szeme fényében, de a szemét senki sem nézte... nem ez érdekelte a szemlélődőket.
persze ők nem tudták, hogy a Lány mindeközben min ment keresztül; hogy lelkileg összetört, s eltorzult, mint a csont, mely magától forr össze. orvosi segítségre szorult volna...
vastag smink mögé bújva kacéran lekacsintotta magát a visszatükröződő ablaküvegen, majd nevetett egyet, mintha nem is gondolná komolyan. pedig komolyan gondolta.
nem volt nekivaló a szépség. nem tudott vele bánni. s a teher, mit cserébe adott, a tiszta lelke; már holmi sosemvolt önámításként visszhangzott fejében.
3.)
a Nővé cseperedett Lány, most magányosan huppant le a vonat egyik ülésére. akkor is magányosnak érezte magát, ha százak vették körül. sőt, tán akkor volt a legmagányosabb. tél volt. fázott is, mégis miniszoknyát viselt, meg neccharisnyát, mely itt-ott kicsit elszakadt, de a mai divat mellett ez senkinek fel se tűnt.
a Nő oldalra pillantott, hogy megnézze, elfolyt-e a sminkje a szeméből kicsorduló könycsepptől, melyet pillanatnyi önsajnálata gerjesztett. nem, nem sírt. hátha, csak egy kis nátha...
mellette azonban azon nyomban lecsapódott a lélegzete, s misztikus vonalakba bújva kisvártatva kirajzolódott egy virág. mintha égi jelként üzenni próbálna neki valaki -bár sosem hitt az égi jelekben-.
ez nem az ő egykori virága volt, ennek négy szirma volt, s a két szép, ép levele a szimmetria különös harmóniájának melegével töltötte el a Nőt.
és mosolygott. 'egy virág, aminek mosolya van.' értetlenkedő tekintetét leplezni próbálta, de aztán mégis úrrá lett rajta a boldogság és visszamosolyodott a virágra.
váratlanul egy kislány lépett mellé szőke, göndör fürtökkel, két copfba fogott lófarokkal, és a virágra nézett. majd a Nőre.
az anyukája kisvártatva megérkezett, majd szeretetteljes hanggal megdorgálta kislányát
- kicsim, mit hagytál itt? tudod, hogy mindjárt megáll a vonat, és le kell szállnunk. gyere, add a kezed!
- nem anyu, még el kell búcsúznom a vijágomtól - majd a tenyere közepébe puszilva búcsútintett a virágnak.
a Nő külső szemlélődőként figyelte az eseményeket, s egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett, amikor az anyuka ismerős arcán megakadt a tekintete.
bár már nem öltözött oly' kihívóan, s rúzsa is halvány rózsaszínűvé fakult az évek során, mégis azonnal felismerte a hajdani Nőt, kit pár éve ugyan ezen a Székesfehérvár és Balatonfüred közt ingázó járaton látott.
összeszorult a szíve. annyi, de annyi mondanivalója akadt volna! úgy érezte, ennek az idegen, mégis közeli Nőnek bármit elmondhatna, s talán megértésre is lelne; de a vonat megállt, s az anyuka kéz a kézben leszállt a kislányával.
a kislány még utóljára visszapillantott, s végleg búcsút intett a mosolygós páravirágnak, s az elfolyt smink mögött még szebben mosolygó lánynak... |
