SZIGET VAGYOK…
Sziget vagyok én, ebben a végtelen élet-óceánban.
Nem gondolok, arra mi vár még rám ma.
Békés nyugodt pillanatként élem a jelent.
Így várom az estét mikor a Nap, lemegy.
Óceánszagot ásító reggelre kelek.
Csendes az óceán, mégis rá ébredek.
Érzéseim hullámokként járják át lelkem.
A kelő nap fényében fürdik meg testem.
Tán pálmafa legyek ma s karcsún nyújtózkodjak?
Vagy vijjogó sirályként az ég felé szárnyaljak?
Lehetnék ezerszirmú virág is, ki a nap felé ragyog…
Mindők bennem élnek. Maradok, aki vagyok.
A végtelen víz az, mi életet hozott.
Máskor meg elvett, ha jöttek nagy viharok.
De vihar elmúltával az óceán tovább ragyog…
Benne ragyogok én, aki egy apró sziget vagyok.
Rákoskeresztúr, 2oo1 o7.
KI IS VAGYOK ÉN?
Vízcsepp vagyok, forrásból eredő.
Fénysugár vagyok, Napból születő.
Szeretet vagyok, és ott égek benned,
én vagyok a Te tükörképed.
Ha jó vagyok, azt mondod:
szeretsz engem.
Ha már nem, el kell engedned.
De visszavezet utam
Tehozzád Uram.
Ki is vagyok én?
Még járom az utam.
Kispest, 2oo4 o4. o3.
Ha…
Ha életed ötvenhez közelít,
ha szívedben üresség kong,
ha amit elértél kudarcba visz,
ha az üresség érzése zsong
ha óceán és ég színét nem élvezed,
ha a zenében már örömöd nem leled,
ha a rózsakert sem mesésen színes,
az ágy és a takaró, már nem elég meleg,
akkor érkezik el az idő
változz, és lassíts!
Mielőtt nem késő!
Csodálkozz rá mindenre,
ami körülvesz,
az emberré válás pillanata ez.
Ekkora hited tartást ad neked,
Bízzál Istenben, Ő elvezet
abba a világba, melyet Embernek teremtett…
megtaláltad az utat, mely a Forráshoz vezet.
Rákoskeresztúr, 2oo4 o2.28.
VÁGY
Édesen izzó szenvedély,
éhesen gyűrűzik köröttünk a kéj.
Zaj szünik, minden elcsitul.
A vágy tüzétől testünk kigyúl.
Ölelő karod meleg rejtekén,
suttog puhán a mély, sötét éj,
kéjtől hajladozunk, akár fűzfaága,
önfeledt barkák, színes virágnásza.
Egymásba olvadó órák és percek…
Ki számolja? Ha együtt lehetek veled.
Rákoskeresztúr, 2oo4 o2. 1o.
ÚT - VILÁGOSSÁG - ÉLET
Ki vagyok én?
Kérdezem magamtól.
Ám erre válasz nincs leírva sehol.
Ha igaz feleletet szeretnék hallani,
Meg kell kérdeznem, végre valakit.
Ki is vagyok én?
Szellő vagyok, melegben enyhet adó.
Csillag vagyok, sötétben utat mutató.
A rét minden virága, mi benned illatozik :
vagyok kit vársz, ki szívedben lakozik.
Szivárvány vagyok, s hidamon átmehetsz
egy szebb világba, hol lakni élvezet.
Hol a Szeretet az úr, és irányt is az mutat,
ha az ösvény elágazik, és te elakadsz.
Csak menj! Én ott leszek veled.
Vezetlek, óvlak, fogom a kezed.
Menj! Menj, előre, és vissza se nézz!
Már a jó úton haladsz : látod a célt.
Ne kérdezd többé, ki vagyok én.
Hisz a válasz, belül, benned ég.
Lobog, mint nyáréjben messzi pásztortűz.
Azokat várja, kiket Sötétség űz.
Tévelygők ők, és nem találnának haza,
ha a szeretet fáklyája nem világítana.
Rákoskeresztúr, 2oo4 o3.15.
MÉG NE
Kedvesem, még ne!
Még nem jött el
búcsúnk ideje.
Ha időnk egyszer mégis lejár,
elillan körülünk a régi nyár
Illatos tavaszok. – lágy neszezésű őszök.
Miket szívemben ma is híven őrzök.
Ó ne! Még ne jött el búcsúnk ideje!
Párnánkon érződik, bensőnk szelíd tüze.
Mikor, mint turbékoló szerelmesgalambpár,
egymást etetve éltünk - vágyunk teremtő álmán,
s ha leszálló este röpte fölkapott,
lebegve szálltunk, fölöttünk kacagtak a csillagok!!
A Tejútnak fényessége sem szabhat nekünk határt.
Kedvesem,
Ne engedd elbúcsúzni tőlünk, a nyárt!
Rákoskeresztúr, 2oo4 o2. o8.
FÁZOK
Feszülő íjként
Kitörni készül lelkem.
Még nem tud.
Fogva tartja testem.
Didergek!
A mélység foglyaként vacogok.
Menekülnék,
ám egyre mélyebbre jutok.
Mennék hegyormok kékje felé!
Hol a határ a csillagos ég,
ahová képzeletem fogvacogva jut el,
Mert a mélység foglya:
Ember…
teste a börtöne.
Egyre jobban fázok.
A hideg, mint gondolat
Szívemben fészket rak.
És nincs leheletnyi tűz,
Mi végig simogat!
Senki! Semmi!
Lelkem fogoly marad.
Csak az örökkévalóság
Adhat nekem vigaszt.
Rákoskeresztúr, 2ooo o1.o3
