A szivárványt az égről, azt a
színes pántlikát, derekamra
kötöm, bárányfelhőből
szakítom ködmönöm,
átlátszó szoknyám a tiszta ég,
fejemen, a Nap , a diadém,
tündérré válva lépdelek
eléd egy ködös reggelen,
ha nincs már múlt, jövő és jelen,
párkányán a nincstelen végnek
csupasz talpamat elérheted,
s ha lehámoztad rólam minden göncömet,
gyermekkorom, buja szerelmeim,
megtévedt vágyaim, álmaim,
s pőre lelkemet láthatod
ne hidd, hogy én vagyok.
Talán csak talány, sóvár áhítat,
nem igaz, hamis vádirat,
céda, utolsó csaló,
akinek a való nem való,
mert mindig mást akar,
s ami van, attól riad,
négy fal között rab marad,
álmokban létező fenevad,
azt szeretné, amit nem szabad,
így csak magának, ha ad
gondolatban egy esélyt,
szivárványszínű pántlikát,
bárányfelhőből ködmönt
égszínű szoknyát, napot,
a holnapnak nevet…

Mert van úgy, hogy csak álmodni lehet