Fohászkodtam az Úrhoz, hogy vágyam teljesüljön,
Gondjaimban segíteni jótevő, védőangyalt küldjön.
De a fentiek is tévedhetnek, és valamit jól elnéztek,
A szobámba egy száz kilós, szakállas angyal lépett.

A jóképű angyalfiú kezét nyújtva felém közeledett,
És gyarló, női mivoltom mindenről megfeledkezett.
Mikor rám nézett, és mosolygott kedvesen a küldött,
Azon fohászkodtam, angyal létére vállamra ne üljön.

Szólt az angyal: - Itt vagyok, és teljesítem a vágyaid -
„Legyél te halandó ember, dobd a székbe szárnyaid”
Az angyal földi ember módján jóízűen csak kacagott
Ilyen földhöz ragadt kérést, eddig még sosem kapott.

„Lehetetlen amit kérsz, de vágyad okát én megértem,
Hiszen belelátok a szívedbe és a lelkedbe is egészen.
Egyedüllét, sötét magány fájdalma uralkodik benned,
Segíteni fogok rajtad, de van, mit neked kell tenned!”

Mosolyogjál a nagy világra, bátran lépjél ki a fénybe,
Tégy meg mindent önmagadért, és ne várj segítségre!
Szobádban gubbasztva szomorkodva egyedül maradsz,
Tárd ki ajtód, és ablakodat, hogy bejöhessen a tavasz.

Itt hagyok egy rózsaszálat, amely soha nem hervad el,
Bódító illatát beszívod, meglásd, máris boldog leszel.
Boldogságod megszépít, hozzád vonz egy igazi társat,
És ő teljesíteni akarja minden álmod, minden vágyad.

Szárnyaimra szükségem van, hogy benézzek hozzád,
Mikor egy földi halandótól éppen a csokrodat hozzák”
Reményt ültetett szívembe ez a nagyon furcsa angyal,
Azóta csak a fényben járok, s várok mosolygó arccal.