Álmomban megint kisfiú vagyok,
S neked, Nagymama csokrot
nefelejcsből, százszor-szépből
saját kezemmel fonok.
Öledbe hajtom most is fejem
- épp úgy, ahogy régen -.
Becsukom a szemem,
hogy lágy, simogató kezed
arcomon újra érezzem!
Nagymama! Mesélek Neked!
Talán nem olyan szépeket
mint ahogyan tette akkor régen,
egy aprócska kisgyerek…
Azóta eltűnt az a kisfiú,
felnőtt lettem – Nélküled!
Elmesélem, minek örülök, és
mi nyomja a szivemet…
(Bár tudom, hogy odafentről
Te ezt mind jól ismered,
de… olyan jó megosztani Veled!)
A munkám jó, szeretem,
megbecsülnek, sikeres lettem.
Sok barátom van, újakat is szereztem.
Ám sok rossz is történt velem…
Tudod…szerelmes lettem
egy asszonyba, de fáj, mert
hazug volt, csak játszott velem!
Neki csak szerető kellett,
nekem – ahogy tanítottál –
fontosabb az érzelem!
Nagymama, segíts nekem!
Te tudod, mit kell tennem,
hogy azt az asszonyt
örökre elfelejtsem!
Mondd Nagymama, mit tegyek,
hogy jó ember legyek?
Hogy szeressen az, akit szeretek,
s ha mégsem, hát Miatta ne felejtsem el,
hogy van más is, akit szerethetek?!
Had legyek újra kisgyerek, mert
olyan egyedül vagyok így, Nélküled!
Látod, Nagymama, a csukott
pilláim alól kicsorduló könnyet?!
Látod… de nem ér el hozzám kezed
hogy vigaszt nyújts, és letöröljed!
Mint régen, amikor kisfiú voltam,
most meséltem megint Neked,
de sehogy sem értem, most a lelkem
miért nem lett könnyebb?!
Nagymama! Virágot viszek neked
És Te cserébe ha arcomat nem is,
de simogasd meg a lelkem,
hogy ne fájjon úgy, amiért olyan
távol vagy…olyan elérhetetlen! |
